A fenti idézet Andrzej Sapkowski 1992-ben megjelent A végzet kardja című novelláskötetéből származik (ti Szathmáry-Kellermann Viktória fordítását olvashattátok). Egy megfáradt Geralt köszön vissza a lapokról, ennyi alapján akár azt is feltételezhetnénk, hogy a vaják történetének végéhez értünk, a fehér hajú harcos nem menekül tovább, hanem szembenéz a sors elkerülhetetlenségével. A helyzet azonban más: Geralt előtt ezen a ponton még hosszú út állt, öt könyvön és három játékon keresztül kellett irtania fiktív, szláv mitológiai gyökerekkel rendelkező fantasy világ szörnyetegeit, míg ez év májusában végleg letehette kardját. Amit azonban kézzelfoghatóan nyilvánvalóvá tesz a Halál és a vaják fent olvasható diskurzusa, hogy a Witcher saga által egy közel sem mindennapi fantasyval gazdagodtunk. A történet folyamatosan olyan súlyos és a mai napig aktuális témákat feszegetett, mint a rasszizmus, kirekesztettség vagy éppen a nők társadalmi helyzete - ezen elemeket pedig sikerült erőlködésmentesen prezentálni, saját univerzumának szabályait maximálisan kihasználva, természetes módon az olvasók/játékosok elé tárni.

A történet komplexitásból adódóan a CD Red Project nem kis fába vágta a fejszéjét, mikor 2007-ben lefektették a történelem egyik legambiciózusabb és leggrandiózusabb fanfictionjének alapjait az első Witcher játék elkészítésével - melyre egyébként Sapkowski irományainak folytatásaként tekinthetünk, még ha ő nem is tartja azt (sem a rákövetkező két gammát) a "Witcher canon" részének. A viszonylag ismeretlen és apró fejlesztő cég, az azt sújtó (anyagi)korlátozások, illetve az alkotói ellenszenv miatt felmerül a kérdés, hogy az írás tárgyát képező The Witcher 3 képes volt-e méltó zárásává válni Geralt majd' három évtizedes történetének. Nos, a válasz a tovább gombra kattintva/a kép alatt kiderül.

Jó, előre megsúgom: IGEN!

Ha pusztán technikai szempontból közelítjük meg a kész produktumot, egyértelműen a széria legérettebb, legátgondoltabb darabjáról van szó - megköveteli a vasat (bár azt megjegyezném, hogy jól optimalizálható, így közepes teljesítményt produkáló gépen is elfut), de azt olyan lélegzetelállító látvánnyal hálálja meg, mellyel sandboxos játékok esetében nem igen találkozhattunk. Ez már azért is impresszív, mert a bejárható világ hatalmas (arról nem is beszélve, hogy mennyire tele van tartalommal). Hogy az elképesztő méretet érzékeltessem, más játékokkal összehasonlítva az alábbi "statisztikák" írhatóak le a Witcher 3 bejárható területi kapcsán:

• 3,7-szer nagyobb, mint a GTA: San Andreas világa (ami 36 négyzetkilométer)
• 1,5-ese a GTA 5 bejárható régióinak (melyek 81 négyzetkilométeresek)
• 3,3-szor akkora, mint a Red Dead Redemption által prezentált vadnyugat (mely 41 négyzetkilométeres)
• 3-szor nagyobb a Far Cry 4 lövedékekkel megszórható területénél (mely 46 négyzetkilométeres)
• és 3,5-szerese a Nagy Vetélytárs, a Skyrim hófedte tájainak (melyek 39 négyzetkilométeresek)

Megjegyzés: az adatok 2015-ből származnak, azaz a Toussainttal kapott extra területek nincsenek is beleszámítva az összehasonlításokba

Mint azt tehát láthatjuk, a külcsín folyamatosan fejlődött, a nagy fináléhoz érkezve nem mondhatjuk, hogy a vizuális ingerek gátoltak volna minket abban, hogy maximálisan beleéljük magunkat a szörnyvadász kalandjaiba. Szerencsére, más sem állt útjába ennek; az eredeti, Wild Hunt verzióra sem lehettek panaszaim (pláne az első epizód fapados interface-ét felidézve), a tárgyak elrendezésével és átláthatóságával ugyan néha meggyűlt a bajom, de a Skyrim-en edződött lelkem megbirkózott valahogy ezzel a problémával. A CD Red-es srácok azonban szerencsére reagálnak a rajongók észrevételeire, így minden patch által, minden nagyobb kiegészítővel fejlődött valamit a program. Oly' annyira, hogy csupán az alapjátékkal játszó haverom először fel sem ismerte a Blood and Wine megváltozott kezelőfelületét, de három perc barátkozás után már teljesen rutinosan kezelte azt, ami szerintem mindent elmond annak nagyszerűségéről.

Az irányítás és a harcrendszer voltak azok a pontok, ahol a Fehér Farkas előző kalandjai rendre elvéreztek nálam, azonban mostanra ezt a csorbát is sikerült kiküszöbölni. Persze nem kell semmi formabontóra számítani, de a harcokban sikerült megtalálni azt az érzékeny egyensúlyt, melynek hozománya, hogy bár érezzük, gyorsabbak és erősebbek vagyunk környezetünk legtöbb teremtményénél, mégis találunk elegendő kihívást az összes nehézségi fokozaton, így a kardozgatások sosem fulladnak unalomba. Emellett végre ugorhatunk is főhősünkkel, ami apróságnak tűnhet, ez a funkció eddig mégis hiányzott az előző részekből. Ráadásul a levegőbeemelkedés tudományának meglehetősen színes repertoárjával találkozhatunk, ez pedig végre a könyvekből is ismert kecsességgel ruházza fel vajákunkat.

Külön öröm, hogy a Jelek mellett már a főzeteknek is megvan a maguk haszna a játékban. Több száz recept szerint készíthetjük el a különböző hatással bíró kotyvalékokat és bombákat, melyek sok esetben drasztikusan megváltoztathatják egy-egy harc kimenetelét, valamint sokszor egyenesen nélkülözhetetlenek - nem tudom, hány barlangból kecmeregtem volna ki élve, ha nincs nálam egy adag Macskafőzet, hogy a sötétben is sikerüljön tájékozódnom. A főzetrendszer komplexitásával könnyen át lehetett volna esni a ló túloldalára, de szerencsére a fejlesztők ezt a hibát is elkerülték: elég egyszer megfőznünk egy adagot az adott italból a formulák alapján, amennyiben rendelkezünk kellő mennyiségű alkohollal, meditálás során készleteink feltöltődnek. Ugyanez elmondható a páncélzatról és a különböző fegyverekről is: amellett, hogy a felszerelés fontos részét képezi a sikeres játékmenetnek, a kraftrendszer is nagyon átgondolt. Emellett a különböző witcher iskolák felszerelését részletező tervrajzok megtalálását is sikerült küldetések formájában a történet fonalába szőni, így a legnagyobb erejű ezüstkardok elkészítése közben nem mindennapi emberi tragédiákkal és kihívásokkal szembesülhetünk.

A technikai részletek - nagy vonalakban való - felsorolását követően, rátérhetünk arra a területre, melynél valamennyivel otthonosabban mozgok, nevezetesen a narratívára. Ez már csak azért is megérdemli a külön szakaszt az íráson belül, mert messze ez az aspektus számít a játék legbravúrosabb pontjának, hisz három nagyobb történetmesélési módszert vet be... Igen, eltaláltátok, az alapjáték és a két kiegészítő mind-mind más történeti felépítéssel és funkcióval rendelkezik, melyek bizonyos értelemben egytől egyig visszanyúlnak a Sapkowski írásaiból eredeztethető gyökerekhez.

A most következő szakasz nem fog SPOILER-eket tartalmazni a történet alakulásával, kulcsmomentumaival kapcsolatban. Az alapszituációk tisztázásánál nem megyek tovább, ezen felül a történet rám gyakorolt hatásairól ejtek majd néhány szót.

The Wild Hunt: eldől a világ sorsa

Lévén, hogy ez az alapjáték, ami az összes eddigi könyv és játék történetszálainak összefésülésére és lezárására hívatott, hatalmas felelősség pihent a készítők vállán, de tökéletesen vették az akadályt. A játék öt nagyobb egységből áll: a néhány órás bevezető után - ahol elsajátítjuk a harcrendszert és megismerkedünk a nyitott világ szabályaival - végre találkozunk a szinte balladai homályba burkolózó nagy szerelmünkkel, Yenneferrel. A játék innen indul be igazán, az orgona és egres illatú varázslónő küldetésre indít minket, ráadásul olyanra, melytől az egész világ sorsa függ: meg kell találnunk fogadott lányunkat, (a fenti képen látható) Cirit, aki az Ősi Vér Gyermeke, ebből kifolyólag pedig a Vad Falka első számú célpontja.

Hosszú és nagyom összetett nyomozásba kezdünk, mely során feltűnik a széria mitológiájának összes jelentősebb alakja, még olyanok is, akikről utoljára a könyvekben hallottunk. Rengeteg döntést kell meghoznunk, sokszor egész népek sorsa van a kezünkben, mégis a visszafogottabb, alig néhány szereplőt megmozgató történetek a legmeghatározottabbak - a Ködszigeten játszódó jelenetet és az Utolsó kívánság névre hallgató küldetést gondolom nem kell bemutatnom a játékot ismerőknek.

Ebben a nagyívű sztoriban bár főleg Geraltot irányítjuk - néhány küldetés erejéig Ciri bőrébe is belebújhatunk -, őt fejlesztjük és alakítjuk saját kedvünk szerint, valahogy mégsem róla van szó, nem a tőle való elköszönés áll a középpontban. Ez többé-kevésbé érthető, a harmadik könyvtől is a másodhegedűs szerepe hárult rá, hisz Ciri a történet Kiválasztottja, Geralt csak egy hozzá közel álló szemlélő. Az epikus finálé így inkább búcsú az aprólékosan felépített mitológiától, mint főhősünktől. Ettől függetlenül, szinte minden igényt kielégítő zárása annak a fősodornak - bármelyik befejezésre is futtatjuk ki a játékot.

Hearts of Stone: novella a regényben

Az alapjáték első kiegészítője simán a legvajákosabb Witcher kaland, amiben a Red Projectes srácok részesítettek minket az évek során. A sorozat első két (novellás)kötetéhez hasonlóan, egy, a fő sztorivonaltól teljesen különálló történetet kapunk, ami kvázi vákuumban létezik, s bár a történések nem maradnak következmények nélkül, nincsenek különösebben nagy kihatással a későbbi játékmenetre.

Ettől függetlenül simán az egész játék egyik legmegkérdőjelezhetőbb végkifejletéhez vezet a a Tükrök Ura, Gaunter O'Dimm és Olgierd von Everec harca, ahol nincs jó és rossz válasz, csupán megérzésünkre hagyatkozhatunk a legvégső súlyos döntés meghozatalakor. Összességében tehát elmondható, hogy ez a kiegészítő hozta a legkevesebb játékmenetben tetten érhető újítást, de a feszült, üresjáratoktól mentes történet minden egyéb hiányosságért kárpótol.

Blood and Wine: karakterepilógus

" - We have witnessed - and, in fact, several occasion incited - many great and weighty events. After all that toil, I believe we deserve a bit of a rest.
- That we do."

Hatalmas, színpompás régió, temérdek új küldetés, fülledt levegő, bor és egy saját ház, valamint egy közepesen eredeti, de annál izgalmasabb, véres történet; rengeteg újdonság, melyek könnyen elterelhetik figyelmünket a játék utolsó kiegészítőjének igazi rendeltetéséről, nevezetesen, hogy méltó módon búcsúztassa mindenki kedvenc Fehér Farkasát.

A Blood and Wine zsenialitása nem abban áll, hogy konklúziót ad Geralt történetének, hanem felénk, játékosok, befogadók felé fordul, és felteszi a kérdést: van élet a vajáklét után, vagy egy ponton túl már késő, kardunk súlya a sírig húzza majd vállunkat? Hogy milyen befejezést szánunk főhősünknek, rajtunk áll, a több ezer, eddig meghozott kisebb-nagyobb döntéstől függ, és attól, mi milyen képet alkottunk eddig Geraltról. Választásunktól függetlenül, az utolsó, csendes és visszafogott pillanatokban velünk együtt főhősünk is békére lel talán. Ez pedig a legnagyobb ajándék, amit adhattunk neki.

INGO SZAKÉRTŐI VÉLEMÉNYE (AZAZ A VERDIKT):
Ha nem lett volna nyilvánvaló az írásból, a The Witcher 3 összességében megkerülhetetlen alkotás, mely könnyen lehet, hogy az évtized szerepjátékaként marad majd meg a történelem nagyszínpadán, illetve bizonyítja, hogy igazi eposzi drámákkal nem csak sorozatok és filmek, de már játékok formájában is találkozhatunk.