Az év elején kitűzött ambiciózus tervem már március végén dugába dőlt, egyszerűen nem tudtam időt/energiát szakítani az évad maradékának (az én mércémmel mért) beható elemzésére. Ezen az új blog keretein belül - legkésőbb a jövő év folyamán - változtatni szeretnék, ezért egy "gigaposzt" keretein belül összesítettem eddigi gondolataimat a zsarudrámák etalonjának eddigi epizódjairól. Reményeim szerint ez jó előrejelzése a jövőben megírandó kritikáimnak és az egyéni OCD-met is kielégítem azzal, hogy a sorozatról alkotott összes értekezésem egy helyen lesz.

Az írás csak az egyes részek kritikáinak végén található, „Random razzia” rovatokban fog SPOILER-eket tartalmazni, azoknak is csak utolsó bekezdéseiben, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

1x01 - PILOT

8/10

A The Shield pilotjára lehetetlen nem több perspektívából tekinteni, még az olyanok számára is, akik esetleg csak most ismerkednek a sorozattal; egy mára már kultikussá vált, kis túlzással a világörökség részét képező sorozat első epizódja; az FX hírnevét és arculatát meghatározó brand kezdete, mely nélkül rengeteg, későbbi antihős sosem született volna meg (Tony Soprano ide vagy oda); vagy éppen a modernkori shakespeare-i drámák nyitó fejezete. Én mégsem ilyen, ehhez hasonló magasztos perspektívából akarom megragadni az 1x01-et, mint jelenséget, hanem egyszerűen két lencsén keresztül vizsgálom: pilotként és a sorozat egy hagyományos értelemben vett epizódjaként.

Az utóbbi aspektus boncolgatásával kezdem, és rögtön a lényegre térek: mint epizód nem kiemelkedő, hanem bizonyos értelemben – és ezt a tézist egészen nyugodtan rávonatkoztathatjuk az egész első évadra – csak erős lábakon álló, szikár váza annak, amivé Shawn Ryan mesterműve kinövi majd magát. A karakterek egyelőre csupán archetípusok, nem hús-vér figurák, és Vic, Acevada vagy éppen Terry kivételével szinte mindenki meghúzódik a háttérben – az olyan későbbi, jelentős szereplők neve, mint pl. Shane egyszer hangzik el a kicsit több mint negyvenöt perc alatt, a Strike Team két másik tagja pedig még be sem mutatkozott. Ennek egyik oka, hogy Farmington fiktív, ugyanakkor nagyon is reális helyszínként legalább ugyannyira megérdemli a rivaldafényt, mint a benne bűn ellen küzdő rendfenntartók. Az első pár percben lezajlott sajtótájékoztatón, Acevada, a történet központjában álló őrs vezetője odáig megy, hogy háborús övezethez hasonlítja a kerületet. Ezt, Clark Johnson biztos kezű dirigálásának hála, meg is mutatja nekünk a kamera, anélkül, hogy a Los Angeles rögvalóságából kiragadott nyomorúságos pillanatokat kényszerűen beleszőné a sztori folyamába. Mellesleg ez a fajta pásztázás – emlékeim szerint legalábbis – egyáltalán nem jellemző a sorozatra, viszont itt funkcióját maximálisan betölti. Összességében tehát, ironikus módon, az epizód azért nem ér fel a benne rejlő teljes potenciálhoz, hogy előkészíthesse a terepet mindannak, ami a széria egészét naggyá teszi. Ennek a legtökéletesebb leképződése Dutch, akinek rögtön első, az aktuális áldozat melleire tett megjegyzése bántotta a fülemet, szimplán karakteridegen gyökerei miatt. Ettől, az irányába való hozzáállástól szerencsére gyorsan visszatáncoltak, a későbbiekben inkább az intellektualitásával a saját önbizalomhiányát palástoló figuraként ragadják meg, aki amellett, hogy sokkal tragikusabb, jóval érdekesebb is.

Ennyi alapján úgy tűnhet, kissé vegyes, a későbbi évadoktól elvonatkoztatni képtelen hozzáállással ültem neki a pilotnak, ezért gyorsan hátrálok egy lépést, és szigorúan az első rész korlátai közé szorítva elmélkedek a látottakról. Vagyis eljutottunk a kérdéshez, miszerint:

A The Shield pilotja mégis milyen pilot?

A rövid válaszom az, hogy tökéletes. A valamivel hosszabb válaszom pedig az, hogy egy fantasztikusan megtervezett, rendezett, előadott blöff, ami aztán a végén akkora pofont kever le az óvatlan nézőnek, hogy a fal adja a másikat. Az, hogy Vicet legnagyobb részt minden árnyalatot nélkülöző rosszfiúnak, csapatát pedig birkák módjára röhögő és helyeslően bólogató agyatlan seggfejeknek állítják be, Terryt pedig az eseményeket objektíven figyelő, higgadt és szimpatikus külső szemlélőként, zseniális húzás az utolsó jelenet ismeretében. A nézői elvárásokat előcsalogató, majd azokkal szögesen ellentétes irányba haladó cselekményvezetés bár sokszor részét képzi a sorozat repertoárjának, de sosem ilyen szublimált módon. A The Shield ugyanis nem a barokkos körmondatok, eszes dialógusok, mély csönddel operáló sorozatok mintapéldánya (annak ellenére, hogy néha él ezekkel az eszközökkel is), hanem egy adrenalin pumpáló, lendületes akcióorgia és macsóság rétegei alatt megbúvó királydráma, ahol a szavaknál milliószor többet számítanak a tettek.

Bizonyos értelemben ezen tulajdonságai is kidomborodnak az első negyven percben, a sorozat készítője Shawn Ryan azonban elmés módon kivár a legvégéig, hogy felfedje igazi szándékát (ami leírva nevetségesen egyszerű, kivitelezése azonban Aiszkhülosz óta köztudottan hihetetlenül nehéz): egy cselekedet és annak minden következményét akarja elmesélni. A The Shield ugyanis minden drámák apoteózisa; nem számít, hány kisebb nagyobb hangsúllyal rendelkező mellékszál kapcsolódik a sztorihoz, hány új karakter érkezik majd a későbbi évadokban, minden abba a pillanatba hajlik vissza, mikor Vic Mackey és Shane Vendrell egy Two-Time nevű halott gengszter fegyverével, kutya módjára lepuffantják társukat. Ez a pillanat szignifikáns a karakterek és a sorozattörténelem szempontjából is, ott és akkor hős és gonosztevő helyet cserél, megszületik az antihős és hét évad kegyetlen, következetes történetszövése veszi kezdetét. Terry Crowley, a The Shield univerzumának leggyorsabban elhulló, de vitathatatlanul egyik legfontosabb karaktere, Kid Rock gúnyos kacajára pedig lehunyja a szemét.

Random razzia:

• Az epizódot a sorozat készítője, Shawn Ryan írta és Clark Johnson rendezte, 2002 március 12-én mutatta be az FX.
• A rész végén hallható szám: Kid Rock Bawitdaba
• Az Acevada karjában tartott csecsemő a karaktert megszemélyesítő Benito Martinez lánya, Vic nejét pedig Cathy Cahlin Ryan, Shawn Ryan felesége alakítja.
• Bár fent már kifejtettem, mennyire nem ismerhettük meg a többi szereplőt, mindegyikük kapott kisebb jeleneteket, melyekben profán módon előreutaltak majdani történeteikre, jellemvonásaikra – Danny és Vic beszélgetése, vagy mikor előbbi mégis magával viszi a pisztolyt a randira; Julien feszengése a gyanúsított érték elkobzásakor; illetve a kedvencem, a finom utalás arra, hogy Claudette volt az, aki elrejtette a kutyaszart Dutch fiókjában.
• A rész gerincét képező gyilkosság, és az áldozat kislánya utáni keresgélés ugyan beleillik a sorozatba, de kicsit soknak éreztem – Ryan egy interjúban beismerte, mindent megtett, hogy megragadja a nézők figyelmét; be is jött számítása, a pilot elé 4,8 millió amerikai ült le, ezzel az FX történelmének addigi legsikeresebb debütálását nyújtva.
• Acevada jellemzése Vicről: „Mackey's not a cop. He's Al Capone with a badge.”
• Illetve Vic önjellemzése pedig: „Good cop and bad cop left for the day. I'm a different kind of cop."
• Az írásban magában ködösítve értekeztem a sorozat jövőjéről, szóval a SPOILER ZÓNA most elmarad, viszont itt és itt kifejtettem véleményemet a sorozat egészéről, keletkezéséről, popkultúrában elfoglalt helyéről.

1x02 - OUR GANG

7/10

„I’m responsible”, mondja Vic a Terryt gyászoló tömegnek a rész harmadik percében, majd elismétli közvetlen a főcím után, a kihallgatóban. Igazabb szavak ritkán, jobban mondva szinte soha nem hangzanak el az angyalok városának eme sötét kerületében, de lévén, hogy hazugságba vannak csomagolva, főhősünk ezzel a kijelentésével végképp színre lép. Nincs semmilyen figyelemelterelés, sem hirtelen vágások, jelentőségteljes, számunkra semmitmondó pillantások a szereplők között: immár mi, nézők is beavatottak vagyunk, az eseményeket és a környező világot Vic perspektívájából szemléljük. Ez a váltás épp annyira elkerülhetetlen, mint amennyire az első epizód kimértsége is előre kódolva volt, azonban paradox módon Vic, mint személy nem kerül hozzánk közelebb. Épp ellenkezőleg, ha lehet még inkább elhidegülünk tőle – megismerjük és megértjük motivációit, viszont teljesen mégsem sikerülhet azonosulnunk azokkal. Az első epizód megteremtette a környezetet (ha a sorozat görög tragédiára hajazó mivoltát erősítő metaforához ragaszkodunk, felállította a díszleteket), felszkeccselte a karaktereket; az Our Gang pedig abba a páholyba terelt minket, nézőket, ahonnan szemlélni fogjuk az előadás maradékát.

A The Shield viszont ezen a ponton még nem forrott ki, strukturálisan legalábbis semmiképp sem. A flashbackek, bár jó néhány élvezetes és humorosan megírt párbeszédet tartalmaznak a Strike Team tagjai közt, de érdemben nem adnak hozzá semmit ahhoz, amit a múlt héten elemzett epizódban néhány rövid percben sikerült felépíteniük a készítőknek – sem a csapat dinamikáját, sem pedig a Vic-Terry-Shane trió múltját tekintve. Ezen felül párhuzamba állították Two-Time és Crowley temetésének képsorait, ami minden kétséget kizáróan hatásos húzás volt Ryanék részéről, ugyanakkor a sorozatra a későbbiekben szintén nem jellemző az itt és most kontinuitás ilyen módon való megtörése.

A heti ügy viszont sokkal kielégítőbb, ugyanis az igen csak izmos főszállal a szó szoros értelemben nem, csupán tematikailag kapcsolódik (innen jön a rész címe is), azaz több puszta eszköznél, nem Farmington borzalmainak eltúlzott karikatúrája, vagy Mackey erőszakos módszereinek munkapadja. Ehelyett megáll a saját lábán, okosan bemutatja, Dutch és Claudette, illetve Julien és Danny útjai hol vagy miként keresztezik egymást munka közben, ezen felül, a fia oktatásáért mindent feláldozó churros árus kissé sablonos sztorijának tökéletes ellenpontja a mindössze tízéves tettes kilétének revelációja; a vallomása végén, mikor rájön, hogy zsenge kora ellenére bizony börtön büntetésnek néz elébe, csak ennyit mond: „At least I’ll have my family there”. Hiába verték meg, röhögték ki, mégis büszkén vállalja amit tett – aztán jön a felismerés, hogy nem mindezek ellenére, hanem pont ezért vett pisztolyt a kezébe. A társadalom peremvidékére szorult csoport (vagy akár nemzet) tagjaként semmi más nem számít, csak hogy legyen egy közeg, ami elfogadja, de ami még fontosabb, befogadja. Drog, fegyverek, pénz - csak nagyon kevesek számára bírnak tényleges értékkel, a többség szemében ezek csak eszközök, azon eszmeiség kellékei, mely családot biztosít számukra, nem számít, a rácsok melyik oldalán állnak éppen.

Ez volt az, ami Vicet és Shane-t az általunk már ismert, Acevada által csak gyanított, morálisan megkérdőjelezhető útra terelte. Természetesen védték az anyagi jólétet, mellyel a sikkasztások, bizonyíték visszatartások jártak, ám még ennél is fontosabb volt, hogy a csapat megmaradjon. Ugyanis ők azok, akik felveszik kesztyűt, akiknek térdig kell gázolniuk mind abban a mocsokban, melyet LA okád ki magából nap mint nap, ezért jófiúknak számítanak, akik nem érdemlik meg azt a sorsot, amely felé Terry árulása sodorta volna őket, azt viszont Vic képtelen belátni, hogy a cél nem minden esetben szentesíti az eszközt. Shane ezzel szemben nem rendelkezik ilyen illúziókkal, hiába próbál Vic ideái mögé bújni, oka van annak, hogy Acevada (Dutch közreműködésével) majdnem megcsípi: még nem jutott el arra a szintre, hogy felelősséggel legyen saját tettei iránt – azaz még nem jutott el odáig, hogy elengedjen minden nemű felelősségvállalást, megkönnyebbülésre vágyik, valahol legbelül vallani akar. Neki még végig kell járnia az utat, melyet társának sikerült pár perc súlyzó emelgetéssel letudnia.

A végére tehát elérkeztünk oda, ahol a part szakad. Acevada hiába tudja, mi történt a rajtaütés éjszakáján, bizonyítani képtelen, ami egyenes leképződése a sorozat és a karakter gordiuszi csomójának: mit érnek a logikusan megalapozott vádak, ha nincs semmi kézzelfogható, amivel alá lehet őket támasztani, pláne, mikor egy rendőrkapitány próbál elkapni rendőröket, egy rendőrgyilkosság ügyében. Az utolsó jelenetben, az őrs két domináns személye farkasszemet néznek egymással, majd a zsaru hátat fordít felettesének, hisz a játéknak egyelőre vége. Mi pedig ahhoz a konklúzióhoz jutottunk, miszerint mindössze két ember követte el Crowley meggyilkolását, de háromnak kell együtt élnie vele.

Random razzia:

• Az epizódot Shawn Ryan írta és Gary Fleder rendezte, 2002 március 19-én mutatta be az FX.
• Amint fent nem említettem, de véleményem rámutat arra, hogy Vic tényleg a csapat érdekében cselekedett, hogy (a mostanra már névvel is rendelkező) Ronnie és Lem látszólag mit sem tudnak a Shane-nel kötött „háttér megállapodásukról” – utóbbitól még egy igen heves érzelmi reakciót is láthatunk.
• Julien bizonyos értelemben a nézőket képviseli, rajta keresztül megismerkedhetünk a kapitányság működés mechanizmusával, és azt is megtudhattuk, mit takar pontosan a "b-and-b".
• Ha már Julien, a Dannyvel való nyomozásuk egyik karaktere szállította az epizód hangosan felröhögős egysorosát: „I didn’t shoot nobody today”.
• Azon is jót mosolyogtam, hogy a Strike Team tagjainak elő kell csalogatni magukból a műkedvelőt, hogy információhoz jussanak.
• Bár a The Shield formátumából adódóan nem büszkélkedhet egyetlen, az egész sorozatot levezénylő direktorral (bár akadnak gyakran visszatérő, ún. házi rendezők), de vizualitásában végig egységes maradt, ami nagy szó, hisz az itt látható zaklatott kamerakezelés, lendületes ráközelítések közel sem számítanak tipikus megoldásnak.
• Illetve mindig elképedek azon, a sorozat mennyi mindent megvalósított, amiért a későbbi, jóval nagyobb hírnevet szerző eszmei örökösei aratták le a babérokat (jelen esetben a Breaking Badre és a gyerekgyilkos motívumára gondolok).
• SPOILER ZÓNA: őszintén, eddig abban a hitben éltem, hogy Vic egyetlen egyszer, a sorozatzáróban ül a kihallgatóban az asztal rossz oldalán, de ebben az epizódban, kétszer is odakényszerül.

1x03 - THE SPREAD

7/10

A The Shield valójában kilencven, azonban sokak által negyvenöt percesnek csúfolt pilotját követő első epizód, cseppet sem meglepő módon elég sok témába belekap, ugyanakkor visszanyúl az első két részből eredő gyökerekhez, markáns irányt diktálva ezzel az évad maradékának – még ha csak tematikailag is. Ebből kifolyólag az eredmény szembetűnően más, mint amit a sorozattal való eddigi röpke ismeretségünk alapján megszokhattunk, az epizód döbbenetesen könnyed hangvételű az utolsó harmadáig. Történet szinten teljesen stand alone típusú résszel van dolgunk, melynek apropóját a környék ismertebb, esetleg éppen feltörekvő rosszfiúinak begyűjtése szolgáltatja. Farmington szociokulturális metszetsora újabb szemelvényekkel bővül; csendháborító, fűvel visszaélő feketékkel, minimum polgárháború kirobbantásához elegendő fegyverarzenálon ücsörgő gengszterekkel, valamint saját lázas gyermekével magát vízbe vető, a túladagolás határmezsgyéjén egyensúlyozó drogossal is találkozhatunk, és akkor a spermamintáját hűtőben tároló, nárcisztikus személyiségzavarral küzdő középosztályt képviselő fehér embert még csak nem is említettem.

Ez utóbbi történetszál tökéletesen szolgál arra, hogy bemutassa a Dutch és Claudett munkavégzése közti különbségeket – már ha ez eddig nem lett volna elég hangsúlyos. Előbbi erősen megkérdőjelezhető (ha őszinték akarunk lenni: pszeudo) intellektusával próbál meg felülkerekedni a gyanúsítotton, erővel akarja a sorozatgyilkos jelzőt rásütni, míg jóval tapasztaltabb társa már tisztában van vele, ahhoz, hogy az aberrációval megbirkózzunk, egy bizonyos pontig el kell merülnünk benne. Claudette maternális és bűnüldözői kvalitásai csillogtatása mellett, egy nagyon erős kiállásról is tanúbizonyságot tett, mikor konfrontálódnia kellett Mackeyvel – ami még megdöbbentőbb volt, hogy győztesen került ki a kis összecsapásból.

A betépett haverjai társaságából elrángatott profi kosaras túszul ejtése az epizód, de megkockáztatom, hogy talán az egész sorozat egyik legkönnyedebb komikus ellenpontjaként szolgál, ami viszont jó esélyt ad arra, hogy feltérképezze a Strike Team tagjai közti dinamikát. Míg Ronnie és Lem a nem-éppen-legális húzásaikkal járó kisebb privilégiumokat látszanak kajtatni (az autogramok lehetősége őket villanyozza fel legjobban), addig Shane rögtön pénzt szeretne kicsikarni az egész helyzetből. Vic velük szemben viszont a sport történelem megváltoztatásáról beszél, ami megmosolyogtató ugyan, azonban éles kontrasztot húz közte és a csapat maradéka között. Egyébként ahogy azt megszokhattuk, a négyüket érintő releváns jelenetek ismét csak a domináns párosnak jutnak; Shane szemmel láthatólag még nem birkózott meg a közelmúltban elkövetett bűnükkel, sőt, egy röpke pillanatig mintha egy újabb gyilkosságot próbálna előre igazolni azzal.

A fordulópont ezzel a jelenettel áll be, innentől sokkal komorabb hangvétel jellemzi az utolsó tizenöt percet. Julien homoszexualitását már az első részben felvezették (emlékezzetek csak vissza a zavarra, ami az arcán látszik, mikor az egyik gyanúsított leveti a pólóját), ám most válik lényegivé – érdekes konfliktus alapot szolgáltatva ezzel a mélyen vallásos karakternek. Ami miatt viszont igazán letaglózó és kézzel fogható a zárás, hogy Vicet most először látjuk olyan helyzetben, ahonnan nem feltétlenül képes kiverekedni magát. Az, hogy a probléma nem munkahelyi frontról, hanem egy talán mentálisan sérült gyermek képében, otthonról érkezik, különösen kegyetlen és ami még fontosabb, kivédhetetlen csapás, még egy hozzá hasonló figura számára is.

 Random razzia:

• Az epizódot Glen Mazzara írta és Clark Johnson rendezte, 2002 március 26-án mutatta be az FX.
• Érdemes szemmel tartani a Mazzara-epizódokat, Ryan mellett a sorozat egyik legtehetségesebb és az asztalra legtöbbet letett írója.
• Johnson, akinek a pilot dirigálását is köszönhetjük, egy interjúban kifejtette, mennyire bizarr élmény volt egy ilyen komikus epizód levezénylése, hisz ő állt a kamera mögött az első rész véres végkifejletekor.
• Vic nőkhöz fűződő viszonya sokszor csúcsosodik ki a gyengébbik nők eszeveszett imádatában, de Connie „Vic and me have a bond that transcends sex” mondata finoman szólva is túl prózaira sikeredett – még azzal együtt is, hogy a zsaru szemmel láthatóan törődik a nő és fia sorsával.
• Főhősünk eltorzult, világról, jobban mondva magáról alkotott képének ékes példája, mikor kioktatja Derricket arról, milyen önző részéről, hogy nem emeli saját szintére barátait – miközben ő maga arról próbálja meggyőzni Shane-t, hogy amit tettek, teljesen jogos volt, nem törődve társa ingatag lelki állapotával.
• SPOILER ZÓNA: ezt a mellékrovatot átnevezhetném „INGO ELCSODÁLKOZIK”-ra is, ugyanis megint egy olyan részlet került elő, amiről teljesen megfeledkeztem – már most elkezdték felvezetni a szezonon átívelő, majd a Dragonchasersben kulminálódó sorozatgyilkos történetét (Dutch kényszeres kompenzálása tehát ki fog fizetődni).

1x04 - DAWG DAYS

8/10

A The Shield üt. Nem a legelőkelőbb állítás egy mára már kultikus státuszba lépett sorozat kapcsán, de ettől még nem lesz semmivel sem igaztalanabb. Vannak mesterművek, mint pl. a The Wire vagy a The Sopranos, de hogy ne menjek ennyire messzire, a tavalyi év során befejeződött Mad Ment is említhetem, melyek bár sokszor meg is mutatják az erőszak tényleges mibenlétét (pláne az első kettő), de inkább a visszafogott, verbalitáson alapuló jeleneteiknek hála maradtak meg a köztudatban. Pusztán a szavak és színészi játékok erejével hatást kiváltani hatalmas bravúr, ám ez nem vesz el semmit a kritika alanyát képező sorozat érdemeiből, ugyanis jelentőségteljes, funkcióval bíró, a történetet előre lendítő és annak szerves részévé váló akciókat nem könnyű írni, hát még rendezni. A The Shield ennek ellenére hét éven keresztül ismételgette ezt a mutatványt évadról évadra, epizódról epizódra. A Dawg Days ezen formula első mintapéldánya, mely nem csak a pár másodperces rajtaütések elénk tárásával él, hanem teljes valójában megmutatja milyen az, mikor kitör egy bandaháború – bár nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, a későbbiekben ennél jóval inkább ki lesznek tolva a határok, a történések epikuma jóval túl fog nyúlni a negyven-ötven perces kereteken.

Mégis, az, hogy két rapper hírnévért, pénzért és egy nőért folytatott vetélkedése mennyire kisstílű, nem vesz el annak erejéből, hogy hat ember (köztük egy gyerek) és egy állat is áldozatul esik a mészárszéknek, illetve Dany is gazdagodik egy lelki sérüléssel. A pitiáner okokból induló, majd  nagyon hamar totális káosszá eszkalálódó háborúval szemben, jellegzetes ellenpontot képeznek az olyan jóval kisebb volumenű, a társadalom szempontjából azonban sokkal fajsúlyosabb ügyek, mint a vendégmunkások gátlástalan kizsákmányolása, átverése, vagy egy hulla elrablása. Jelen esetben nincs tematikai, sem sztorivonalon fellelhető kapocs az esetek között, éppen csak ilyen eseteket sodortak a farmingtoni szelek a rendőrőrs asztalára, ezekkel kell megbirkózniuk (anti)hőseinknek.

Amennyire az interakciók és események szempontjából mozgalmas epizóddal van dolgunk, karakterek szintjén valamennyire (jogosan) úgy érezhetjük, egy helyben toporgunk - Ronnie, illetve ami még fontosabb, Shane tiszteletüket sem teszik a részben, Vicre és Lemre korlátozódik a perspektívánk, legalábbis a Strike Team oldaláról. A múlt héten Julienről kapott információval sem kezdenek semmit, mindössze annyival bővítik háttértörténetét, hogy megtudjuk, iskolás korában a „nagyobb kutyák” bokszzsákja volt, Dutchnak és Claudettnek pedig egy komikus dinamikát kölcsönöztek, ami ugyan cseppet sem lóg ki kapcsolatuk azon értelmezéséből, amit eddig láthattunk tőlük, de el kell ismerni, érdekfeszítőbb jeleneteket is írtak nekik a sorozat pályafutása alatt.

A széria azonban még mindig pólyás bébinek számít, az arányok elcsúszhatnak, amit látunk, az még mindig csak szárnypróbálgatás. Arra, hogy miért ez az epizód kapta a magasabb osztályzatot a két rész közül, magyarázatként szolgál amit már fent leírtam: a The Shield üt. Teszi ezt úgy, hogy félreteszi a történetkörét képező esszenciális elemeket, adrenalintól fűtött érzelmi hullámvasúttá vedlik, ami két jól irányzott tökönrúgással teszi helyre a kétkedő nézőt, és még arra is talál időt, hogy mondjon valamit a világról amiben karakterei léteznek, de ami még fontosabb: a világról, melyből nézői visszatekintenek rá. Ennek, a közönséget is maximálisan beszippantó készítői hozzáállásnak prototípusát láthattuk most megelevenedni.

Random razzia:

• Az epizódot Kevin Arkadie írta és Stephen Gyllenhaal rendezte, 2002 április 2-én mutatta be az FX.
• Megszóltam az epizódot bizonyos karakterek marginizálása miatt, kissé jogtalanul: ezen a ponton sok színésznek még nem volt állandó szerződése (idáig csak az évad végére jutunk el), a készítőknek ehhez kellett igazítaniuk a cselekményt, valamint a harmadik és negyedik epizódot felcserélték – a csatornának állítólag kellett a meggyőződés, hogy Goggins elbír a szereppel, ezt pedig Walton barátunknak a The Spreadben sikerült is bizonyítania.
• A seggbelőtt prostik mellett viccelődő Vic és Dutch spin-offért, vagy legalább önálló websorozatért kiált.
• SPOILER ZÓNA: valószínűleg nem tényleges foreshadowingról van szó, de Acevada nemi erőszakra adott reakciója azért eszembe juttatta, mi is vár a karakterre a harmadik évadban.

1x05 - BLOWBACK

7/10

A The Shield első évadának epizódjai, epizódláncolatai próbálták azt az energiát megformálni, ami hétről hétre, később évről évre visszacsalogatta a nézőket. Mint azt múlt héten kifejtettem, a sorozat egyik nagy erőssége a tudatos, önmagára és a kontextusára is aktívan reflektáló, ugyanakkor veszett tempójú történetvezetés, a tudatosan egymásra illesztett,  hatásosabbnál hatásosabb akciók. A Sons of Anarchy készítőjének első önállóan megírt epizódja azt a vonását lelte meg Vic és társai kalandjainak, ami a lehető legaddiktívabbá és legfeszültségtelibbé avanzsálta a szériát. Egészen egyszerűen szórakoztató nézni, amint a Strike Team tagjai csöbörből vödörbe esnek, temeti maga alá őket az a szarlavina, amit csak is önmaguknak köszönhetnek, az pedig egészen frenetikus, ahogy végigkövetjük, amint próbálnak kimászni belőle – gyakran egymást is hátráltatva.

Még csak az ötödik résznél járunk, de Shane-ről annyit már mindenképpen megtudhattunk, hogy talán a társaság legforrófejűbb, legkevésbé kompetens tagja. Az, hogy férfi ösztöneit követve LA egyik lerobbant negyedében parkolt a lopott droggal teli kocsival, már önmagában ékes példája ennek, ám az azután elkövetett dőresége „megkoronázta” addigi teljesítményét. Azt a tipikus húzást okosan elkerülték, hogy az első sikertelen próbálkozás után is maga próbálja meg elrendezni az ügyet, rögtön másnap reggel Vichez szalad segítségért, hisz tényleg ő az egyetlen, aki érdemben képes is tenni valamit.

(…)nem számít hány kisebb nagyobb hangsúllyal rendelkező mellékszál kapcsolódik a sztorihoz, hány új karakter érkezik majd a későbbi évadokban, minden abba a pillanatba hajlik vissza, mikor Vic Mackey és Shane Vendrell egy Two-Time nevű halott gengszter fegyverével, kutya módjára lepuffantják társukat.

A pilot kritikájában okkal írtam ezek a sorokat, nem számít ugyanis mennyit távolodunk az első rész eseményeitől, Terry halála (azaz gyilkossága) végig árnyékot vet a Farmingtonban zajló történésekre, mindig befolyásolja valamelyik érdekfél látásmódját. Acevada már jóval a Julientől kapott információk, sőt, már a razzia előtt gyanakszik a srácokra, plusz egységeket küld velük a terep biztosítására. Aztán az újonc zsaru kifigyeli, amint szétosztanak két tégla anyagot egymás között, és anélkül, hogy azok egyáltalán tudnának róla, már forrósodik a talaj a lábuk alatt. A Vic és Acevada közti párbeszéd már csak azért is remek dialógus, mert nagyon sokféle módon értelmezhető: lényegében nem hangzik el hazugság, Vic csupán rávilágít, hogy ha lehetne, nem tenné meg megint azt, mint azon az éjszakán, valamint arra is rámutat, hogy valószínűleg a kapitány is másképp járt volna el Terryvel.

Viszont mindaz, amit Acevada tud, vagy tudni vél, elég ahhoz, hogy semmit se vegyen készpénznek, ami a Teamhez köthető, illetve, hogy mindig legyen résen. Elképesztően gyorsan kezd el szorulni a hurok az egyre instabilabbnak tűnő Julien vallomása után – akinek személyére legkönnyebben a felelősség tematikai elemét tudnám ráhúzni: az egyház és bűnüldözés szervezetének oszlopos tagjává válni nyilván hatalmas kihívás (pláne egyszerre), de mikor mindehhez az övéhez hasonló identitás zavar is társul, annak elviseléséhez emberfeletti erőre van szükség. És a fekete rendőr megrogyni látszik a teher alatt, szeretőjével való beszélgetése során kiütközik, hiába tudja magáról, hogy jó ember, rossz dolgot cselekszik – énjének vallásos oldala legalábbis ezt mondatja vele. A rossz dolgokat pedig ebben a moralitásában alapvetően romlott univerzumban is jó dolgokkal próbálják meg ellensúlyozni a karakterek, még akkor is, ha ezzel ironikus módon pont főhőseinkkel babrálnak ki.

Ez persze csak próbálkozás szintjén valósul meg, ugyanis Vicék kihúzzák magukat a csávából, s ami a legjobb, kicsit sem erőltetett, hanem nagyon is logikus módon jutnak el először közvetve a kocsiig és a tolvajig, majd a drogokhoz, Acevada képtelen bármit is rájuk bizonyítani. A veszély, ha csupán ideiglenesen is, de megszűnt, ám a sorozat íratlan alapszabályai kimondják, minden cselekedetre érkezik egy válaszreakció, ami jóval nagyobb volumenű, mint az eredeti tett volt. Afelől pedig senkinek se legyen kétsége, hogy a majdani sorozatzáróig nagyon sok hasonló cselekményszekvenciában lesz majd részünk. A sötét fellegek tehát gyülekeznek, még ha próbálunk is nem tudomást venni róluk.

Random razzia:

• Az epizódot Kurt Sutter írta és Clark Johnson rendezte, 2002 április 9-én mutatta be az FX.
• Sutter nem csak íróként tetszelgett, jó szokásához híven személyesen is tiszteletét tette – ő személyesítette meg az (egyelőre) név nélküli, nem egészen evilági örmény maffiózót, aki a rész végén megszökik az őrizetből; nem hiszem, hogy nagy titkot árulok el azzal, ha elárulom, nem most láttuk utoljára.
• Megmaradva az írásnál, az epizód csodálatos fekete humorral rendelkezik, a legkézenfekvőbb bizonyítéka ennek pedig egy nagyon is kényes témát boncolgatva, Vic kisfia állapotát illetően érkezik: „Matthew is a charming, intelligent little boy… He also has autism.”
• Ja és TARANTINO-SZERŰ ABERRÁCIÓK VOL 1.: "Delicious feet."
• Dutch a középsuli eminenséhez hasonlóan, korrepetálás útján próbál eljutni Danny szívéhez, aki finoman fogalmazva, kicsit sem lelkes, ráadásul az első adandó alkalommal kidobja a férfit, mikor Vicnek szüksége van rá.
• SPOILER ZÓNA: az örmények bevonásával előkészítik a terepet a pénzvonat számára, ami az egész második évadon végighúzódik majd, következményei a harmadik szezonban bontanak virágokat, és még a hetedik évadban is képesek egy véres leszámolásba torkolni. A legnagyobb tragédiák tényleg elejüktől a végükig át vannak gondolva.

1x06 - CHERRYPOPPERS

8/10

Van az a bizonyos mondás, miszerint „a pengének két éle van”, s anélkül, hogy mélyfilozófiai eszmefuttatásokba bocsátkoznék az emberi természet mibenlétéről, ki merem jelenteni, nincs ez másképp humán viselkedéssel sem. Ezt a tézist boncolgatja a The Shield soron következő hatodik epizódja is, ezzel hivatalosan is kilépve a procedurális nyomozós sorozatok árnyékából, hisz a pilot utolsó percei mellett megkapta a másik erős vázat, amire az évad jelentős hányadát felfűzhették a készítők. Nem is tökölünk sokat, az első jelenet rögtön ott veszi fel a fonalat, ahol Dutch néhány epizóddal ezelőtti elmélkedései abbamaradtak: egy sorozatgyilkos ritkítja Farmington legősibb foglalkozását végző nőit, s az sem riasztja el, hogy az éppen aktuális áldozat tizenhárom éves. A széria tehát továbbra is folytatja jó szokását, naturalizmusával sokkol, de teszi ezt úgy, hogy az cseppet sem öncélú, hisz megadja azt a tiszteletet a karakternek, amit Sally minden bizonnyal nem kapott meg élete során környezetétől. A meggyilkolt lány kora ezen felül kiváló ürügy, hogy az őrség minden egyes tagját mozgósíthassák, Dutch pedig a nyomozást kezdi el vezetni, azzal a hiú ábránddal, hogy Vic készségesen a keze alá játszik majd.

Yes, Herr Wagenbach?

Az epizód strukturáltságának tisztázása után, most kanyarodjunk vissza az írás elején említett dualizmushoz, ami végig jelen van a rész során; először is ott van az egész centrumában lévő Dutch, aki el akarja kapni a gyilkost, igazságot akar szolgáltatni az áldozatoknak, de nem lehet nem észrevenni, hogy az ügyet közvetve arra használja, hogy tudását és rátermettségét fitogtassa; Vicnek bár szokatlanul tiszták a motivációi az eset felgöngyölítésével kapcsolatban, kétszer is olyan helyzetbe kerül, mikor meg kell tennie valamit, amit nem akar, csupán a nagyobb jó érdekében – ennek legszebb szimbóluma az ökölbe szorított kéz, ami lassan elgyengül, majd valamivel később ismét ökölbe szorul; Julien, aki rácsok mögött szeretné tudni a Strike Team tagjait, ugyanakkor saját lelkiismeretén is könnyítene azzal, hogy Isten akarata szerint cselekszik, a vele párhuzamba állítható Acevada és Dany pedig egyszerre akarnak jót neki és eltántorítani őt az ügytől – előbbi itt személyes meggyőződésével ellentétesen cselekszik; maga az elkövető, akit bár nem ismerünk (egyelőre), de annyit azért összerakhatunk, nyilván nem fiatal lányok elátkozott gyilkosaként látja magát, hanem önön megtisztulásának egy formáját véli felfedezni a sötét metódusokban; végezetül pedig ott van Sally, akinek kettőségét egy alig két perces, de annál sokatmondóbb jelenetben fedik fel nekünk – lehet, hogy felnőtt férfiak elmondhatatlan dolgokat tettek vele, szándéka ugyanakkor csak annyi volt, hogy normális gyerekkora legyen, egy normális barát oldalán, és ezért mindent képes volt feláldozni.

Aztán a végén, mikor kiderül, hogy a rendőrség nem a gyilkost, csupán egy rossz vicc áldozatául esett szerencsétlent kapott el, jön a felismerés: mindez nem számít. Nem számít, mit szeretnél elérni, nem számít, mennyire gondolod őszintén amit mondasz vagy teszel, ha döntésre szánod magad és cselekszel, azzal nyomot hagysz, amit nem tudsz visszacsinálni. Connie zúzódásai talán idővel elhalványulnak, de az emlékük örökké megmarad – érhet valakit nagyobb fájdalom annál, mikor egy szeretett személy emel rá kezet? -, ahogy az sem számít, milyen nemes indíttatás által vezérelve lett Sallyből prostituált, mikor elfogyott a szerencséje, meg kellett halnia.

Ezeket tényként felsorolva egy meglehetősen sivár és lélekölő epizód képét festettem meg, pláne úgy, hogy még nem kapunk feloldozást, tettesünk még mindig gondtalanul lézeng zöld kocsijában L.A. neonfényes utcáin. Mégsem ez a helyzet, erre a kifakadása után Danytől elnézést kérő Dutch világít rá. Először egy generikus, gyermekkoráról szóló mesét szeretne magyarázatként használni, aztán rájön, ez fals megoldás. Freudra hivatkozva, a múlttal magyarázni a jelenben elkövetett hibáinkat legalább annyira téves, mint nem komolyan gondolt cselekedetek mögé bújva hátat fordítani igazi valónknak. Mit tehetünk akkor? Elfogadjuk hibáinkat, és megpróbáljuk kihozni a jelen adta lehetőségeinkből a lehető legtöbbet.

Random razzia:

• Az epizódot Scott Rosenbaum írta és D. J. Caruso rendezte, 2002 április 16-án mutatta be az FX.
• A kritikában magában nem akartam megjegyezni, de a fent taglalt kettőséget Terry meggyilkolására is könnyű rávonatkoztatni: Vic nem akart mást, csak továbbra is rendet tartani a kerületben és a lehető legjobb életfeltételeket biztosítani családjának, ennek állt útjába a karrierista nyomozó.
• Ismét megdöbbenve konstatáltam, hogy Walton Goggins újfent mellőzve volt egy rész erejéig – azt hiszem, az általa megformált Shane most maradt ki utoljára a mókából (csak aztán nehogy meglepődjek az évad maradékában).
• Érdekes volt látni, Vic nem feltétlenül tekint Dutch-ra szerencsétlen kockaként, tiszteli képességeit, viszont Dutch képtelen felismerni, a kopasz zsaru jóval intelligensebb, mint azt külseje sugallja.
• A The Shield bár tud zsigeri lenni vizualitásában, mégis képes a legmegfelelőbb pillanatokban elfordítani a kamerát, és a képzeletünkre bízni a dolgokat; ezzel a megoldással kétszer is élnek a negyvenöt perc alatt, és ez így van rendjén, a hangok és az egyes szereplők arckifejezései éppen elegek ahhoz, hogy érzékeltessék a borzalmakat.
• Amennyi kilátástalanságot sugallt az epizód, annyira jól jött a komikus ellenpontként szolgáló dugulás a női mosdóban, illetve a szervezet működését a vízvezetékekkel párba állító szerelő figurája.
• SPOILER ZÓNA: furcsa, hogy annak ellenére, hogy tisztában voltam vele, csupán a tizedik epizódban fog kulminálódni a gyilkos története, mennyire tudtam invesztálni a történésekbe, ami újabb bizonyítéka annak, hogy megvalósításában rejlik a sorozat egyik legnagyobb ereje.

1x07 - PAY IN PAIN

9/10

Személyes vallomással nyitom eheti értekezésemet a zsaru-sorozatok királyáról: már majdnem öt év telt el azóta, hogy először végignéztem a sorozatot, ezért értelemszerűen bizonyos elemekre, mozzanatokra a felejtés jótékony homálya borult,  de általában a kezdőképsorok rendbe rakják a dolgokat, halványan körvonalazódni kezd, nagyjából mi is fog következni. Ez a felismerés az eheti epizódnál érthetetlen módon elmaradt, amit nem is teljesen bántam, annak ellenére, hogy nem értettem, hisz egy korai remekműről beszélünk, ami ha nem is mozgatja az összes karaktert eredményesen (Ronnie és Lem a heti kimaradók, valamint Dutch időkitöltő történetével vannak fenntartásaim), de ha lehet, még a Kurt Sutter által írt ötödik epizódnál is inkább magában hordozza a The Shield jellegzetes DNS-ét. A lényegre térve, végső igazolást nyert a gyanúm, jobban mondva a sorozattal kapcsolatos ködös emlékeimen alapuló elképzelésem, miszerint az első évad az egész széria mini-leképződése, annak kissé inkoherens prototípusa.

Lehetne taglalni, mit mondanak el társadalmunkról a kezdő képsorok (pláne akkor, mikor tudatában vagyunk a gyilkos kilétének), vagy az arra adott reakciók (mind a latinok érdekképviselete, mind a károsult családok részéről), azonban az igazat megvallva, értelmetlen lenne, mert a rész ezen aspektusai, bár remekül ki vannak dolgozva, pörgős, eseménydús negyvenöt perchez vezetnek, csupán kellékekként szolgálnak. A The Shieldnek ugyanis sosem volt, és sosem lesz kenyere a világunkról alkotott kép megváltoztatása, vagy éppen tágabb perspektívába helyezése, bár sosem bagatellizál, okosan reflektál mindarra, ami körülvette a XXI. század korai éveinek emberét.

Öt perc telik el és máris szemtanúivá válunk egy brutális vérengzésnek, mégsem ez az, ami miatt a cold open emlékezetes marad. Figyeljétek meg a The Shield egy formai sajátosságát: semmi olyat nem látunk a képernyőn, amin ne lenne közvetlenül hatással Vichez vagy környezetéhez. A bűnügyekről görög drámához hasonlóan egy hírközlő által értesülünk, mi csak a tragédia helyszínét láthatjuk, üzletek, utcasarkok és sikátorok válnak homéroszi helyszínekké. Ezzel szemben az on-screen lövöldözést egy olyan jelenet követi, ami csupán tematikájában alapozza meg az epizód alakulását, konkrét esettel nem szolgál hőseinknek. Egy világtól teljesen elvágottnak tűnő hölgy lép be az őrs ajtaján, és szónoklatba kezd a 9/11 utáni Amerikáról, a csontvázról húsként lefoszló ideákról, aztán mondandója végén a hozzá legközelebb álló Dutch-hoz fordul, és erejét vesztve, neki szegezi a kérdést, amire nem érkezik válasz, hisz erre a kérdésre nem létezik válasz, a The Shield hét évados pályafutása alatt maximum alternatívákat fog kínálni a problémára, definitív válasszal nem szolgál:

What are you doing to make us feel safe?

Félezer szónál veszem észre, hogy mégis elmélkedtem kicsit a sorozat szociográfiai elemeiről, szóval ideje áttérnünk az epizód maradékára. Carlos Zamora mindössze egyszer tiszteletét tevő karaktere ugyan kölcsönöz egy markánsan eltérő álláspontot Mackey erőszak-alapú nyomozási technikáival szemben, de amire igazán kihegyeződik az epizód, az Vic és Shane kapcsolata. Míg a kopasz rendőr hatékonyan tud Lemmel, vagy akár Ronnie-val dolgozni, hiába látszik, mennyire jó a kémia Chicklis és Goggins között, de az utóbbi által megtestesített zsaru forrófejűsége és alkalmatlansága ellehetetleníti a kettejük közti munkát. További baljós előjelként ott volt a kettejük beszélgetése az autizmusról és az értelmi fogyatékos gyerekekről.

I had this cousin whos was retarded.

Persze akaratán kívül, de valószínűleg vérig sérti Vicet, aki mint azt tudjuk, éppen egy autista kisfiú apjaként próbál meg helytállni. Shane valós problémája ezen a ponton meglehetősen paradox: a világgal szemben túlságosan érzéketlen (az ügy megoldásához annyit kellene tennie, hogy szétnézzen az üzletben, vagy akár a fenti példa a szellemileg korlátozottakról), az őt ért események hatásait viszont emocionális szivacsként magába szívja, és a lehető legváratlanabb pillanatokban, dühkitörések formájában a környezete nyakába zúdítja. Az elején ezt könnyen betudhattuk annak, hogy közel állt az összeomláshoz Terry halála után, de most már világos, hogy arról van szó, egyszerűen ilyen a természete. Mikor Vic módszeresen ütlegelni kezdi a kocsiban, végképp megváltozik a kettejük közti dinamika: nem partneri, hanem apa-fiú kapcsolat áll fenn köztük, és ez egy olyan felismerés, ami a későbbiekben nagyon sok konfliktus alapjává válhat.

A rész végén viszont visszacsatolunk a pilot mostanra kórosan sokat emlegetett nyitójelenetéhez: könnyű (bár nem tagadom, jogos is) Vicet démonizálni azért, amit társával tett, ugyanakkor tudjuk, okkal követte el a gyilkosságot; míg Terry a képlet része volt, sem ő, sem családja, sem pedig csapata nem volt biztonságban. Ahhoz, hogy megértsetek sok későbbi eseményt (a széria egészének ismeretében), megosztom veletek, mi is a fontossági sorrend Vic Mackey életében:

1. Ő maga
2. Család
3. Csapat
4. A törvény betartása

Ez a lista azt implikálja, hogy rögtön lecsap az ajánlatra, hagyja, hogy Shane vigye el a balhét. Gilroy ugyanabba a hibába esik, mint előtte Dutch: nem kezeli egyenrangú félként Vicet, azt hiszi, annak szüksége van rá, pedig a The Shield eddigi tanúsága alapján, ez épp fordítva igaz. Vic ezen a ponton már tudja, mit kell tennie, hogy kimásszon a szarból, és amíg látja a kiutat, sosem fordul egy szerette ellen sem, most sem tesz hát másként. Leül Shane-nel szembe és azt teszi, amit minden szülőnek kéne: őszintén beszél a fiával, majd beleveti magát az éjszakába, hogy cselekedjen, s ezzel el is jutottunk a végén található cliffhangerhez - míg ezen a héten főhősünk nézett szembe morális dilemmákkal, a folytatásban Juliennek kell eldöntenie, hogy Istennek, a törvénynek vagy éppen magának tartozik-e legnagyobb felelősséggel.

Random razzia:

• Az epizódot Shawn Ryan írta és D. J. Caruso rendezte, 2002 április 23-án mutatta be az FX.
• Az írói kreditet látva talán nem is akkora meglepetés, hogy ilyen bivalyerős résszel van dolgunk.
• Ha már az írást dicsértem, a rendezés mellett sem mehetek el szó nélkül: a tracking shotok, az elképesztően hatásos kitartások és kompozíciók, valamint a furcsa kameraszögek a sorozathoz képest szokatlanok, de nagyon is megnyerőek – őszintén sajnálom, hogy Caruso csak az ötödik évadban tér vissza rendezőként.
• Dutch és Claudette eheti kitérőjével az volt a bajom, hogy ezt a „szellemekkel suttogó”-trope-ot már nagyon sok sorozat ellőtte, és a The Shieldnek nem is áll jól a természetfeletti erők irányába való kacsintgatás, még ha itt szerepe is van, hisz valószínűsíthetően löketet ad Dutch-nak az ügy folytatáshoz.
• SPOILER ZÓNA: „(…)az első évad, az egész széria mini-leképződése, annak kissé inkoherens prototípusa.” – ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a hetedik évad végén, Vic hasonlóan szorult helyzetbe kerül, de onnan már ő sem talál kiutat, ezért kénytelen lesz elárulni Ronnie-t, hogy a családját és magát mentse.

1x08 - CUPID AND PSYCHO

6/10

Szerelem, testvériség, szülői terhek, hűség, önmagunkkal való meghasonulás, gyász és elengedés – meglehetősen sok elem, amivel zsonglőrködni próbált az epizód a negyvenhat perces kerete ellenére, s azt sem mondhatom, hogy kudarcot vallott volna, hisz végig következetes maradt karaktereihez, méltósággal kezelte a korántsem könnyű témákat. Mégis, a The Shield – sok valamikori és kortárs drámával ellentétben – akkor a leghatásosabb, ha fókuszált marad és nem engedi, hogy a szálak kicsússzanak a keze közül. Ez szerencsére nem történt meg, de az írói szándékot igazoló záró montázsig, a rész inkább tűnt gondosan egymás mellé helyezett mozzanatok szekvenciájának, mint organikusan összeálló történésének egészének.

Vic Claudette-tel kerül párba, Shane-t pedig Dutch mellé osszák be, illetve a Strike Team ötödik epizód óta tartó kálváriája végre betetőzik, az előző cliffhanger által sugallt, habár kissé túlhúzott módon (az „A”, „B” és „C” szállal operáló struktúra egész egyszerűen megtöri azt az ívet, amit, ha logikusan járnánk végig, minden bizonnyal katarzissal végződött volna). Ennek hiányában, ami megment minket a totális katasztrófától, az az, hogy a készítők már ezen a ponton is kitűnően ismerték (anti)hőseiket, így ha akció szintjén csalódást is okoztak a látottak, reakciók hozták az elvártat, sőt, bőven felül is teljesítették azokat, itt pedig már nem lehet szó nélkül elmenni színészeink kitűnő munkája előtt. Nyilván „one man show”-ról beszélhetünk, de a viszonylag népes szereplőgárda miatt (és annak ellenére), nem csak Chicklisnek volt alkalma kibontakozni a hét évad alatt. Az azóta meglehetősen tragikus, és szánni való életutat befutó Michael Jace egészen elképesztőt alkot, mikor szembefordul magával a három részre osztott tükör előtt, de az olyan apró vendégszerepekre, mint a heti gyanúsítottak és hozzátartozók is tudtak hiteles alakítást nyújtó személyeket találni – ez egyébként az egész sorozatra elmondható.

Don’t believe everything you read!

Hogy még egy kicsit ellensúlyozzam az előzőekben túl negatívra sikerült véleményemet, el kell ismernem, hogy a mellélövések egy része biztosan véletlen műve, azonban másik felük ugyanennyire tudatos. Az 1x08 előkészíti a terepet a következő nagyobb horderejű eseményekhez (az egyikről majd lejjebb), lezár olyan szálakat, melyek klimaxához eddig építkeztek, és felvezet olyanokat is, amik jóval ezen az évadon is túlnyúlnak – Acevada politikai karrierje, példának okáért. A sorozatozás egyik aranyszabálya, hogy a vihar előtti csendnek is megvan a maga funkciója, kellenek tehát a hangsúlyosabb történéseket összekötő, levezető epizódok, ugyanakkor el kell ismernünk, hogy a modernkori tévézés egyik nagy klasszikusa is képes volt hibákat véteni.

Random razzia:

• Az epizódot Glen Mazzara írta és Guy Ferland rendezte, 2002 április 30-án mutatta be az FX.
• Az epizód végén az All My Little Words szól a The Magnetic Fieldstől, és tökéletesen illik a komikus, szívhez szóló, szomorkás képkockákhoz, az utolsó, tragikus, szerelmesek halálát bemutató kompozícióhoz pedig már-már bántóan jól passzol („I could make you pay and pay / But I could never make you stay”).
• A rész könnyen leszűrhető tanulságai a következők lennének: 1. Az erőszak nem megoldás, és: 2. Többet ésszel, mint erővel. Először Shane megy Juliennek, aztán az apa próbálja meg erőszakkal jobb belátásra téríteni droggal kereskedő fiát, a végén a lefülelés pedig szintén az agresszivitás miatt csúszik el. Egyedül Vic jött ki jól a dolgokból, csalással és fenyegetéssel. A fekete rendőrtisztnek intézett utolsó szavai lehet, hogy szívből jövőek voltak, de a komolyan vehetőségüket jelentősen aláásták az előzmények.
• Fantasztikus volt a szándékosan antiklimatikus jelenet, mikor a gyanúsított már éppen vallana, Dutch-nak meglenne a maga kis katarzisa, erre Shane a falnak vágja a tettest – aki ezek után, kissé sértődötten meg is jegyzi, hogy ezen már egy éve túl kellett volna esniük.
• SPOILER ZÓNA: az évad utolsó harmadának alapjai ezzel hivatalosan is lerakva, Gilroy és Vic útjai szétválni látszanak, s mint azt tudjuk, a helyzet innentől egyre rosszabb lesz.

1x09 - THROWAWAY

7/10

Első évad lévén, a The Shieldnek 2002-es etapjában időt kellett találnia arra, hogy ne csak a főszereplőt és a világot, illetve a fontosabb konfliktusokat vezesse fel, hanem foglalkozzon a mellékkarakterekkel is. Vic mellett egyértelműen Shane a Team leginkább kiemelt tagja, Ronnie és Lem inkább a háttérben léteztek, egy-egy beszólás, emlékezetesebb megmozdulás erejéig kaptak figyelmet. Ebben az epizódban – ami egy múltkori állításommal ellentétben, mégsem szerepeltette Walton Gogginst -, viszont ez, végleg megváltozik, ugyanis egy nagyrészt Lemanskyra koncentráló negyvenöt percet kapunk. A négyes fogat talán legkedvelhetőbb tagja egy meglehetősen ellentmondásos ügy apropóján kapja meg a rivaldafényt, ugyanis bevetés közben egy (viszonylag)ártatlan, de ami még fontosabb, fegyvertelen emberre lő. Mint ahogy azt mostanra megszokhattuk, Vicék feladata, hogy – ideiglenesen – kiverekedjék magukat a szorult helyzetből a játékidő végéig.

Fogalmazhatnánk úgyis, hogy a rész sok tekintetben egy karakter-pilot, pedig ez közel sincs így. Az, hogy Lem középpontba került, a már bemutatott rendőrök és nyomozók vonásai lesznek még szembeötlőbbek, így a „Lemonhead” egy fajta mérceként morális kontrasztként is tetszeleg most előttünk. Két partnerükkel ellentétben Ronnie és Vic objektívebb álláspontot képviselnek, Claudette pedig a tradíciókhoz ragaszkodó arcát villantja fel előttünk. Mikor néhány hete Shane került szorult helyzetbe, a feszültség tapintható volt köztük Vickel, ám most, hogy ő hibázott el valamit, sokkal másabb volt a dinamika a három tag között. Higgadtan, az egyes feladatokat kipipálva jutottak el az adrenalin pumpáló rablásig, egyenrangú félként dolgoztak, nem báty-öccs kapcsolatról beszélhetünk. Ezzel együtt kell lennie egy furcsa, elbaszott egyensúlynak az őrs személyzete között, mikor a Strike Team háza táján minden rendben van, Danny és Julien között éleződik ki a helyzet. Kettejük világnézetbeli differenciálját az eddigi nyolc epizódon át finoman, okosan adagolták nekünk, s pont e konfliktus feloldása tartalmazza a The Shield egyik univerzális igazságát, amit néhány évvel később, egy másik zsarusorozatban mondanak ki:

Akarva akaratlanul, a sorozat ezzel az epizódjával egy másik, de ehhez valamennyire kapcsolódó problémakört is feszeget: rendben van, hogy sok szociális kapcsolatunk kialakulása felett nincsen hatalmunk, de mi van akkor, ha döntéseink, pontosabban életstílusunk is ebbe a kategóriába tartozik? Vagyis mi történik, ha akár egy előzőleg meghozott, minden eddiginél jelentősebb döntésünk előrejósolja, hogy milyen életet élünk majd onnantól? Nos, Vicék meghozták a maguk döntését, az ő dolguk, hogy hétről hétre kiverekedjék magukat az emiatt keletkező nehéz helyzetekből, egészen a keserű(?) végig. A miénk pedig az, hogy mindennek szemtanúi legyünk.

Random razzia:

• Az epizódot Kevin Arkadie írta és Leslie Libman rendezte, 2002 május 7-én mutatta be az FX.
• Az akciójelenetek a szokásosnál is dinamikusabbak voltak, kicsit sajnálom, hogy az imént említett direktor többet nem alkotott a sorozat berkein belül.
• THE SHIELD DID IT FIRST: gondolom mindenkinek megvan Walter White „pizzát a háztetejére”-attrakciója. Nos, a The Shield összehozott egy kevésbé felkapott, hasonlóan bravúros mozdulatot, majd’ tíz évvel a Breaking Bad előtt – gondolok itt arra, amikor a Lemet alakító Kenny Johnson egy laza csuklómozdulattal, oda sem nézve, a tábla közepébe hajítja a nyilat.
• SPOILER ZÓNA: persze tudtam, hogy Lem szinte az összes szereplő közül a leglelkiismeretesebb, de hogy ezt ilyen korán prezentálják, sok mással együtt elfelejtődött, és csak még fájdalmasabbá teszi a majdani 5x11 eseményeit.

1x10 - DRAGONCHASERS

10/10

Fordulóponthoz érkeztünk, a sorozat kísérleti fázisa ezzel hivatalosan véget ért. Ryan és csapata kikísérletezte a tökéletes receptet, ami útmutatóként szolgál nekik a maradék hat évadra, aminek segítségével aprólékos munkával, de csúcsra járatják majd a szériát. Mert a The Shield alapmechanizmusa valahogy így néz ki: pontról pontra megkonstruált lépések (adrenalin és vérgőzös) összessége, melyek aztán királydrámához illő jelenetsorokban csúcsosodnak ki. Ironikus módon, a Dragonchasers nem ilyen, nem ezzel operál, személyesebb, az individuumhoz szól, nem hordoz magában globális igazságokat. Minfináléként is felfogható, hisz pontot tesz a sorozatgyilkos-szál végére, előremutatást ad Connie-t és gyermekét illetően, anélkül, hogy ítélkezne. Tehát a nyers valóságot mutatja.

Ebben az epizódban Vic csupán csak asszisztál, összeköti a fontosabb eseményeket, hisz végtére is, az ő szempontjából látjuk a sorozat legjavát, általa kerülhettünk be Farmington mocskába. Connie harcát viszont nem ő hívatott megvívni (s most kivételesen nem az ő hibája, hogy egy személy rossz döntést hozott), hiába ő képviseli az erőt, ami az ágyhoz szorítja, nem ő a hatalom, aminek vissza kéne fognia a nőt, mikor ellopja Ronnie kabátjából a pénzt. Mégsem érződik fillernek, olcsó időkitöltőnek ez a szál, hisz általa megtudunk valamit az értékrendről, amit az 1x07 kritikájában már kifejtettem. Ebben az esetben azzal bővül a róla alkotott információs tárházunk, hogy láthatjuk, mennyire képes becsapni magát. Egy dolog, hogy indokot talált Terry meggyilkolására, az viszont már egészen más, hogy magára ölti a megmentő szerepét, mikor Briannek és anyjának szüksége van rá, saját feleségét viszont hagyja fuldokolni a felelősség azon mocsarában, amit egy autista gyermek nevelése jelenthet. A csecsemőt is úgy passzolja le neki, hogy néhány órával ezelőtt még másik nővel volt. Ennek ellenére a rész végén mégis ő áll morális magaslaton, mikor kijelenti, hogy a gyerek a szülő felelőssége, semmi más nem számít.

 If you're so special, how come a lowly civil servant like me just caught you?

A rész lényegét, igazi esszenciáját viszont Dutch és a sorozatgyilkos konfrontálódása, első s egyben utolsó nagy összecsapása adja, amire ugyanúgy ráhúzható a felelősség tematikai elemként. A sorozat eddigi összes konfliktusának feloldásához hazugságokkal, igazi arcuk maszk mögé rejtésével jutottak el a szereplők. Dutch-nak viszont valami olyat kellett tennie, ami ezzel a tendenciával szembe megy, amire például Julien képtelen volt két epizóddal ezelőtt: el kell fogadnia önmagát. A Michael Kelly által vérfagyasztó mód életre hívott Sean táblára vési a nyomozó minden egyes hibáját, gyengeségét, hiába van ott Claudette, ő sem nyújthat támogatást a férfinak, akinek innen egyedül kell felállnia. És megteszi, minden gyarlósága ellenére, egóját félresöpörve kihúzza magát, és ízekre szedi Sally, illetve 22 másik személy gyilkosát. Nem önmaga miatt teszi, hanem mert ez a dolga, ez által pedig nem az epizód, de az egész etap igazi hősévé válik.

Ezt követően a The Shield egy fájdalmas kontraszttal zár, még fájdalmasabbal, mint a Cupid and Psycho zárómontázsában: az egyik pillanatban gratulációk és általános ováció övezi Dutch-ot, mindaz a szeretet és megbecsülés, amire mindig is vágyott, amit jogosnak, megérdemeltnek hitt. Aztán a magány utoléri a kocsijában, s rájön, mindez nem elég, hisz hiába változtatott a világon, tette azt egy hangyányival jobbá, ugyanaz az ember maradt, ez a felismerés pedig olyan teherrel jár, amivel nap mint nap együtt kell élnie.