2005 óta követek vallásosan sorozatokat (a LOST első évadával kezdődött minden, igaz, akkor még magyar nyelven, az RTL Klubon bámultam tátott szájjal Lindelofék agymenését), bár akkoriban - 11 évesen -, még nem voltam tisztában például a "showrunner" vagy akár a "cliffhanger" fogalmak jelentésével, ráadásul az "évad" mint jelenség koncepciója sem volt teljesen tiszta számomra. Azóta eltelt 12 év, majd' 3000 órát töltöttem különböző sorozatok megtekintésével, ha jól számoltam, 65 amerikai és angol szkriptelt szériát fogyasztottam el (illetve némelyiküket mind a mai napig követem). Ezen sorozatok többségét szerettem; voltak évadok, melyek kezdetét remegve vártam; nem egyet néhány nap vagy hét alatt daráltam le; voltak, melyeket egyenesen imádtam; és akadtak, melyek akkora csalódást okoztak, hogy soha vissza sem tértem hozzájuk; valamint arra is volt precedens, hogy egy-egy sorozat egyszerűen elkallódott a PeakTV forgatagában.

Így hát iszonyatos mennyiségű (fiktív) emberi tragédiával vagy éppen sikertörténettel találkoztam az évek során, s mivel a művészet több saját magánál (és a sorozatozás a XXI. század második évtizedére egyértelműen művészetté vált), az általuk kapott élmények és benyomások formáltak, más emberré tettek, megváltoztatták a gondolkodásmódomat, sőt, még a világnézetemet is, amiért örökké hálás leszek a műfajnak és ennek a médiumnak. Természetesen a tömérdek mennyiségű sorozat között akadtak favoritok, olyan gyöngyszemek, melyekre mindig szívesen emlékszek majd vissza, melyeket mindig szívesen veszek majd elő, sok év múlva is... és az újranézések közepette lesznek specifikus évadok, melyeket tűkön ülve fogok majd várni.

Azt hiszem, egyszer Sixx fogalmazta meg nagyon találóan (talán a Sons of Anarchy harmadik évada kapcsán), hogy a sorozatot készíteni nem olyan, mint mondjuk esztergálni: nincsenek állandóan alkalmazható mozdulatsorok, melyek mindig garanciát nyújtanak a minőségre. Egy alkotónak ugyanis kockáztatnia kell, muszáj profin építkeznie a már meglévő alapokra, és úgy tágítani az általa alkotott világ/karakterek spektrumán, hogy azok újat adjanak a nézőnek, de mégis magukban hordozzák a pilot által lefektetett szellemiséget (tehát azt, amiért a néző eleve bizalmat szavazott a sorozatnak). Ez van, amikor sikerül (lásd: a The Wire összes évada), és van, mikor különböző okokból kifolyólag, egy sorozat csúnyán letér a helyes útról (lásd: a Dexter évadainak nagyjából 50%-a).

A magas minőség viszont nem egyenlő a tökéletességgel. Hiába kiemelkedően jó egy-egy széria, ilyen évadot szinte lehetetlen szállítani  - és az megint más, hogy a "tökéletesség" nagyon is szubjektív fogalom, ezért a most következő (abc-sorrendbe rendezett) listával biztos sokan lesznek majd elégedetlenek, hiányolni fognak majd bizonyos szériákat, személyes kedvenceket. Mindenesetre ennek ellenére vettem a bátorságot, és összeszedtem azokat a sorozatévadokat, melyeknek készítői megtették a lehetetlent, és hibátlan évadokkal örvendeztették meg alkotásuk rajongóit.

BANSHEE 3. ÉVAD (2015)

Annak idején tettem magamnak egy ígéretet, miszerint csak azért mert nem "presztízs dráma", még nem engedem, hogy a Banshee harmadik évadja csak úgy elkallódjon az emlékezetemben. Odáig rendben van, hogy az első két évadban sem kellett csalódnom, a párját ritkító akciójelenetekkel és pörgős sztorival maximálisan kiszolgáltak, de a harmadik évadban képesek voltak emelni a téteket: ehhez fogható bunyókat azóta sem láttam tévében (meg mozivásznon se, ami azt illeti), az évad közepére illesztett POV-heist-őrületre pedig most is szívesen gondolok vissza. Mindez persze nem lett volna elég az üdvösséghez, a pörgős tartalmat olyan érzelmi többlettel fejelték meg, amelyre kicsit sem számítottam, hisz Banshee városában sokszor értéktelen volt az emberi élet; egy főbb karakter halála után például a gyászfeldolgozás egy furcsa módját választotta Jonathan Tropper és csapata, egy alternatív valóságban játszódott az adott epizód bizonyos része. A mocskos naturalizmusban gyökeredző szériában ennek nem lett volna szabad ilyen jól működnie. Mégis működött. Ez dióhéjban elmondható az egész sorozatról, melynek remélem sikerült egy kis igazságot szolgáltatnom azzal, hogy megemlékeztem tökéletességéről (melyet a soron következő 4. évadban finoman szólva sem sikerült megismételni).

COMMUNITY 3. ÉVAD (2011-2012)

Szeretek magamra olyan személyként gondolni, aki nagyjából tisztában van a tévézés szabályaival - például az országos csatornákon futó programok készítőit megkötő durva szabályozásokkal. Az NBC-nél viszont néha elkényelmesedtek a cenzúrázók, csakis ennek tudható be a Community harmadik évadának - meg úgy az egész sorozatnak - a létezése (bár azt megjegyezném, hogy a Hannibal is eredményesen feszegette az országos tévézés határait, szintén az NBC-nél). Visszatérve a Communityhez, véleményem szerint egészen elképesztő, amit Harmon és csapata harmadik tanévükben műveltek Jeff Wingerrel és sleppjével. A szintén kiemelkedő - és egyesek szerint kiegyensúlyozottabb második évadot - gond nélkül felülmúlták, olyan őrültségekkel töltötték meg az epizódokat, mint egy, az egész kampusz területére kiterjedő párnacsata, gonosz légkondiszerelők, alternatív idősíkok, démoni alteregók, 8-bites számítógépes kalandok, Chang-dinasztia, hamis emlékeket a csoport elméjébe szövő pszichológus... a sort a végtelenségig folytathatnám, elképesztő ötletarzenállal kényeztettek minket, de ennek ellenére végig következetesen ábrázolták a karaktereket, a bennük végbemenő változásokat. A harmadik évadban találkozhatunk a széria legelszálltabb, ugyanakkor legemberibb epizódjaival is. Ez volt tehát a Community: (nagyjából)átlagos emberek kicsit sem átlagos helyzetben való megpróbáltatásainak története.

Dexter 1. évad (2006)

Ha csak az utolsó, borzalmas évadra tekintünk, könnyen elfelejthetjük, honnan is indult Amerika (és talán a világ) legkedveltebb sorozatgyilkosa. A Dexternek ugyanis már a pilotjával összejött az, amiről sok más széria csak álmodik: hibátlanul fektették le a sorozat alapjait, önmagában nézve is veszettül élvezetes, felkavaró és emlékezetes volt az egyórás nyitány - ezt a minőséget pedig az évad végéig tartani, sőt fokozni tudták a készítők. A sorozat első évada azért is emlékezetes számomra, mert Dexter Morgan volt az első igazi antihős, akinek ökölbe szorított kézzel szurkoltam (ha nem számítjuk Benjamin Linust). Megfeküdte a gyomromat, hogy micsoda szörnyeteggel vagyok képes szimpatizálni, mégsem tudtam levenni a szemem a képernyőről, nem számított milyen borzalmak tárultak elém a Miamiban játszódó véres pokoljárás során. A karakterek ebben az évadban éltek leginkább, s bár a negyedik szezonban közel jártak ahhoz, hogy megugorják az első etap minőségét a Szentháromság Gyilkosának hála, a Hűtőkocsis gyilkost, és az ahhoz kapcsolódó érzelmi vonulatot egyszerűen a későbbiekben képtelenek voltak felülmúlni. És akkor az egész egyik fő mozgatórugójáról, a mindent átszövő fekete humorról még nem is beszéltem.

Fargo 2. évad (2015)

Noah Hawley, a jelenkori televíziózás egyik legkiemelkedőbb figurája/fenegyereke (kinek hogy), a közimádat tárgyát képező első évad után lépett egy merészet, és nagyobb, színesebb, szagosabb, jobb folytatást (pontosabban előzményt) kreált a Coen-sikerfilm továbbgondolásának. A történéseket a '70-es évekbe helyezve szinte korlátlan lehetőségek nyíltak meg előtte, mellyel az írók, a színészek és a rendezők/operatőrök élni is tudtak, nem is akárhogy; a Fargo 2. évada történetmesélési, esztétikai és stilisztikai mestermű, mely annyi mindenről szól annyi féleképpen, hogy azt felfogni képtelenség. Véres és tragikus, de egyszerre vicces meséje annak, hogy mit jelent egy kegyetlen világban embernek maradni.

Lost 5. évad (2009)

A sorozat mind a mai napig ellentmondásos utolsó évadára inkább egy elnyújtott, de kétségkívül érzelmes epilógusként tekintek, ugyanis véleményem szerint a Lost 5. évadában zárultak le a sorozat főbb konfliktusai. Lindelof nevét mostanában egy másik, HBO-ra készült projektje miatt emlegetik sokan, pedig annak idején Carlton Cuse-zal valami olyasmire vállalkoztak, melyre előttük még soha senki: évadokon keresztül meséltek el egy korokon és idősíkokon átívelő történetet, mely minden furcsasága ellenére követhető és szórakoztató maradt. Ezen erőfeszítéseik gyümölcse/tetőpontja volt az ötödik évad. Soha azelőtt (és azután) nem adagolták olyan jó érzékkel a karakter- és eseménycentrikus epizódokat, rengeteg korábbi rejtély értelmet nyert, a régi karakterek kiteljesedtek, és még új, érdekes szereplőket is sikerült behozniuk. Ez volt az évad, ahol kőbe vésték, ki a sorozattörténelem legtragikusabb karaktere, a finálé pedig egyszerre volt fricska és hatalmas jutalom a sorozat hűséges rajongóinak.

Sons of Anarhy 5. évad (2012)

Kurt Sutter, a SoA általam már sokat méltatott és néhányszor lefitymált készítője egy egyenetlen első, egy bivalyerős második, egy megosztó harmadik és egy, a közönség hitét a végén megrengető negyedik évadot követően állt elő (eddigi) pályafutása legnagyobb teljesítményével, a bőrdzsekis köztörvényes bűnözők kalandjainak ötödik évadával. Hihetetlenül okosan építette fel a gyomorforgató és megrázó kezdést, melyre képes volt rákontrázni a mára kultikussá váló 5x03-mal, melynek történései a sorozat későbbi eseményeire is hatással voltak. Ez azonban nem lett volna elég az üdvösséghez, ezek a történések többek voltak puszta sokkolni akarásnál, a széria mögött álló kreatív elmék logikusan építkeztek az egész etap során, melynek egy zseniálisan antiklimatikus zárás és egy hibátlan évad lett a végeredménye. "Könnyek, vér és verejték", ezek adták a sorozat esszenciáját, de egyvelegük sosem volt annyira hatásos, mint akkor 2012-ben, Jax elnökségének első évében.

The Leftovers 2. és 3. évad (2015, 2017)

Nem hiszem, hogy bármi újat mondhatnék azoknak, akik követnek Twitteren, ugyanis a feedem az elmúlt hónapokban a The Leftoverstől, Damon Lindelof remekművétől volt zajos. Az már csak hab a tortán, hogy Lindelof (a Lost fent taglalt ötödik évadjával együtt) már háromszor vitte véghez a "lehetetlent". Ehhez az kellett, hogy a széria teljesen elszakadjon az alapjául szolgáló könyvtől, és megtalálja saját hangját. Az új, texasi környezet remekül működött a második évadban, a dráma és könnyek mellett szerepet kapott a pátosz és a humor, valamint az áll-leejtős csavarok is. Ezek ötvözete minden idők egyik legérzelmesebb fináléjában állt össze.

A harmadik, egyben záróévad pedig megismételte a bravúrt, minden eddiginél kézzelfoghatóbbá tette a továbblépésre való képtelenség fájdalmát, gond nélkül áthelyezte az eseményeket a Föld legtávolabbi pontjára, azaz Ausztráliába, és még a világvégét is sikerült úgy elhoznia, hogy onnan sikeresen visszatért karaktereivel. A sorozatzáró tökéletességét pedig csak az alábbi kijelentéssel tudom kellően kifejezni: 2017 június 4-én megszületett (akarom mondani eltávozott) az évtized sorozata.

The Shield 5. és 7. évad (2006, 2008)

Shawn Ryan örök helyet bérelt magának a Sorozatok Dicsőség Csarnokában már a sorozat első négy évadjával is, de amit az ötödik és hetedik etapban produkált, azzal megreformálta az évadokon átívelő történetmesélést; Vic Mackey addigi cselekedeteinek súlyos következményei voltak, melyek az ötödik évadban kezdtek el betetőzni, Kavanaugh karakterének hála pedig adrenalinpumpáló módon sodródtunk el a letaglózó fináléig, azaz az 5x11-ig.

A kissé gyengébbre sikerült hatodik évad során vehettünk egy nagy levegőt a végső merülés előtt, de ez sem készíthetett fel minket a záróévad kíméletlenségére, kegyetlen precizitására. Az évad utolsó harmada egy mesterien felépített, megrendezett és előadott rémálom, melynek minden eleme logikusan épül be a nagy egészbe. A 7x13 pedig... nos, lehet, hogy azóta készült érzelmesebb vagy látványosabb sorozatzárás, de jobb biztosan nem.

The Sopranos 5. évad (2004)

A világ legformabontóbb sorozatának legjobb évadja. Nagy szavak ezek, de a The Sopranos ötödik etapja minden dicséretet megérdemel: érzelmesebb, filozofikusabb és elborzasztóbb volt Tony és családja minden eddigi megpróbáltatásánál, de ezáltal sokkal nagyobb volt a David Chase-től kapott jutalmunk is. Példának okáért egy egész epizódot tölthettünk Tony álmaiban és megtapasztalhattuk milyen az, mikor a sorozat legelemibbnek tartott kötelékeit is szétcincálják, ezen felül 2004-ben gazdagodott a nagyérdemű a Maffiózók történetének leglíraibb, legszomorúbb halálesetével is. Az előbb említett The Shield teljes egészében tetteinkről és azok következményeiről szólt, míg Tony Soprano kálváriája arról, hogy nem számít meddig futsz, saját magadtól és a családodtól egyszerűen nem menekülhetsz; mindig visszahúz az, amiből vétettél.

The Wire 3. évad (2004)

A rajongók között megoszlanak a vélemények arról, melyik David Simon XXI. századi látleletének legjobb évadja: vannak, akik az első etapra esküsznek, a többség a negyediket tartja etalonnak, én gondolkodás nélkül a harmadik mellett tenném le a voksomat. A The Wire mindig akkor működött legjobban, mikor személyes történeteket mondott el, és ebből nem volt hiány ebben a tizenkét részben sem, és amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a széria legrégebb óta felépített konfliktusai itt nyertek igazán értelmet. Ami miatt mégis párját ritkítónak tartom a sorozat ezen szakaszát, az az, hogy mennyire jó megoldást kínált a nagyvárosok egyik legjelentősebb problémájára, vagyis a körzeteket elárasztó drogtanyákra (a sorozatot ismerőknek elég, ha csak annyit mondok: Hamsterdam). A valóság sokszor átszivárgott Simon fiktív Baltimore-jába és vica versa, de ez a szimbiózis sosem volt olyan reális és kézzelfogható, mint ebben az évadban.

Utopia 1. évad (2013)

Az Utopia anno (a semmiből) jött, látott és győzött, simán a 2013-as év legjobb sorozata volt véleményem szerint. Egy képregény állt a középpontjában, mégsem voltak benne szuperhősök; furcsa emberekről szólt, akikkel mégis képesek voltunk szimpatizálni; emellett egy csavaros történetet mondott el, de úgy, hogy minden rejtélyt képesek voltak megmagyarázni, a szinte tökéletes vizuális megvalósítás pedig csak hab volt a tortán. A második évad bár ígéretesen kezdett, idő előtt megfáradt, és sem a harmadik évad, sem a beígért HBO-s remake nem készült el soha, de ez nem vesz el semmit az első hat rész tökéletességének értékéből.

Ebben a listában az a legjobb, hogy bár elkészültem vele, de mégis folyamatosan frissülhet, hisz rengeteg jelenlegi nagy kedvenc nem fejeződött még be (lásd: Rick and Morty és BoJack Horseman), illetve vannak megnézésre váró régi klasszikusok (idén nyáron akarok komolyabban belekezdeni egy Twin Peaks és egy Mad Men darába például). Az érdeklődőknek tehát érdemes lesz majd néha-néha ránézni erre a posztra, ugyanis a sorozatozás világában szerencsére időről időre mindig akadnak újabb és újabb gyöngyszemek.