A fantasy műfaj vitathatatlanul még ma is J. R. R. Tolkien keze nyomát viseli magán. Az más kérdés, hogy őt tekintjük-e a zsáner atyjának - én személy szerint igen, de a téma komplexitásából kifolyólag, erről megoszlanak a vélemények. Az ő rabláncait lerázva, A tűz és jég dala által kikövezett úton rengeteg ifjú szerző indult meg, egyre sötétebb témákat boncolgatva, egyre élőbbnek tetsző, reálisabb karakterekkel, sokszor még az inkább horror műfajba illő jelenetek ábrázolásától sem megriadva. Ezen jelenség hatásai is vitathatóak, én személy szerint örülök, hogy nem a "középföldi archetípusok" sokadik feldolgozását adják ki újra és újra, több mint hatvan évvel az első Gyűrűk Ura kötet megjelenése után.

Mindettől függetlenül, kétségtelen, hogy ebbe az irányzatba is bele lehet fásulni (akárcsak a XXI. század legnagyobb részét felölelő, sorozatokra jellemző, antihős dömpinghullámba is): a sötétség és a vér persze megmozgat bennünk valami nagyon ősit, ebből kifolyólag imádjuk, de a fikció talán elsődleges funkciója az, hogy kizökkentsen a hétköznapokból, jobb helyre vigyen a valóságánál. Ez pedig a grimdark műfajból egyértelműen hiányzik.

A 2016-os Budapesti Képregénybörzén járva, már fél óra után kétségbeestem, ugyanis csak olyan címekkel találkoztam, melyek vagy a számomra már lassan unalmassá váló szuperhősvonulatot gazdagították, vagy pedig egy többkötetes képregény széria teljesen random kiragadott darabjai voltak... aztán szembejött velem a Bone, a maga 1300 oldalával és figyelemfelkeltő borítójával. Szerelem volt első látásra.

A Bone három unokatestvér 55 számot magában foglaló, 1991 és 2004 közt Jeff Smith által írt/rajzolt/függetlenül kiadott története, mely nagyjából egy (nagyon eseménydús) év történéseit meséli el. Struktúrájában nagyon is hagyományos sztorimesélési fogásokat követ (melyek ironikus módon manapság már kikopni látszanak, köszönhetően annak, hogy a szerzők próbálják minél inkább kerülni a konvencionális megoldásokat), a bevezetés, tárgyalás/főbb cselekmény kibontakoztatása és a befejező szakasz jól elkülöníthetőek egymástól. Összességében tehát elmondható, hogy szinte üdítő, tónusában és felépítésében mennyire visszanyúl a történetmesélés ősi gyökereihez.

A kezdés ennek ellenére finoman szólva is in medias res. A fent már említett három unokatestvér a semmi közepén bolyong - fogalmunk sincs, hogy kik vagy mik is ők valójában. Ami gyorsan kiderül dialógusokból, hogy száműzték őket otthonukból, Boneville-ből. Bár Smith rögtön mély vízbe dob minket, Boneville korai említésével egy célt, ideát ad nekünk, mely végig ott lebeg majd a mi és a karakterek a szeme előtt is. Ez a cél nem más, mint a hazajutás, melynek véghezviteléhez, főhőseink mindent képesek alárendelni, legalábbis a képregény első felében. Érdekesség, hogy Boneville-t egyszer sem látjuk, csupán ködös utalásokat tesznek rá Bone-ék, melyekből annyi világossá válik, a miénkhez hasonló társadalomból származnak (pizza, polgármester-választás, és még sorolhatnám, mik kerülnek említésre). Az események akkor vesznek igazán váratlan és fantasyba illő fordulatot, mikor Phoney Bone, Smiley Bone és Fone Bone megérkeznek a Völgybe, mely hamar az események epicentrumává válik.

Az unokatestvérek tulajdonképpen egy középkori társadalomba csöppennek a fiatal Thorn és Ben nagyanyó által, eleinte főleg velük és közeli falu lakóival kapcsolatos kalandokba keverednek/keverik magukat - kincskereséstől kezdve, szörnyektől való menekülésen át, tehénfuttató versenyekig kb. minden elképzelhető.

Éppen emiatt kezdetben valamennyire joggal hihetjük azt, hogy egy lebutított high fantasy környezetben zajlik a történet; ezt a megérzésünket a beszélő állatok, cigarettázó sárkányok, a szőrös, bugyuta, ugyanakkor vérszomjas patkánylények még tovább erősíthetik.

Aztán a két-háromszázadik oldal környékén lassan kitárul előttünk a világ, lakóival együtt jól kidolgozott mitológiát és történelmet kap. Persze a jelenkor eseményei sem hanyagolódnak el, Phoney Bone folyamatos mesterkedései által a mű társadalomkritikaként is felfogható, egy kis túlzással néha dickensi pontossággal mutatja be mikroközösségek működését, gazdasági felépítését és a benne élő emberek - olykor fájóan egyszerű - lélektanát. A két ellentétes pólus is lassan kirajzolódik, hisz Smith-nek bármennyi mélységet is sikerült a Völgy mindennapjaiba csempésznie, ez a történet is a fény és a sötétség örök harcáról szól.

Ironikus módon a realisztikus világábrázolás egy idő után a történet rovására megy: miután az utolsó részletek is a helyükre kerülnek, döbbenten tapasztalhatjuk, hogy nem haladunk egy tapodtat sem előre, a legjobb esetben is ugyanazok az események ismétlődnek újra és újra. Ám a képregénynek valahogy ezt a stagnálást is sikerül a javára fordítania, ugyanis a karakterek ez idő alatt is folyamatosan fejlődnek, Fone Bone-ból lassan a történet tiszta szívű hőse lesz, Thorn pedig olyan jellemfejlődésen megy keresztül, mely tökéletesen megalapozza minden későbbi tettét és méltó vezetővé avanzsálódik.

Még egy nagyon fontos aspektusát nem emeltem ki Bone-ék kalandjainak, nevezetesen, hogy nem számít, mennyire evezünk sötétebb vizekre, mennyire lesz depresszív vagy éppen véres a történet, Smith mindig meg tud nevettetni, ráadásul a humor nagyon sokféle: vannak gyerekeknek való csetlés-botlásra épülő komikus pillanatok és infantilis megszólalások (ezek többségét Smiley Bone szolgáltatja), van, hogy pörgős párbeszédek során záporoznak az elmésebbnél elmésebb beszólások, és van, mikor egy több száz oldalon keresztül felépített poén fizetődik ki annyira látványosan és zseniálisan, hogy le kellett tennem a könyvet - a röhögés és elképedés elegye teljesen letaglózott. Ez utóbbit erősen SPOILER-es mivolta miatt nem osztom meg veletek.

Mindezek után nyilván felmerül a kérdés, milyen zárást lehetett írni egy ilyen sokrétű, szerteágazó sztorinak? Ezen én is gondolkodóba estem, néhány fórumot megjárva - ahol erősen ostorozták a finálét -, gyomorgörccsel futottam neki az utolsó oldalaknak, de szerencsére nem kellett csalódnom. Egyesek szerint a képregény elején lefektetett szabályok megakadályozták abban a karaktereket, hogy jellemfejlődésükhöz méltó módon cselekedjenek végül, viszont szerintem nem erről van szó, mindössze annyi történt, hogy nem tündérmesébe illő befejezést kaptunk, hanem valami karcosabbat, reálisabbat...

Egy keseredéses happy endet.