Brandon Sanderson három okból kifolyólag robbanhatott be a "fantasy-köztudatba": először is azért, mert a Tolkien örökségét mind a mai napig meglovagolni próbáló műfaj berkein belül üdítően hatott egy olyan friss arc, aki be mert mutatni új világokat és fajokat olvasóinak; a keményvonalas szerepjátékok szerelmesei is gyakran elolvadnak attól a részletességtől és kidolgozottságtól, mely az úriember mágiarendszerét jellemzi - itt tuti nem kapunk az arcunkba egy deus ex machinát/semmiből jövő különleges képességet, mikor szorult helyzetbe kerül a főszereplő; végezetül pedig azért, mert ritka, mikor egy író olyan ambiciózus vállalkozásra adja a fejét, mint Sanderson, aki egy, a Marveléhez hasonló kiterjedt ("Cosmere" névre hallgató) univerzumot alkotott, ahol az egyes világok és karakterek sorsa apránként összeforr majd - bár a Végtelen háborúhoz hasonló eposzi kulmináció még a kanyarban sincs.

A Scadriel bolygóján játszódó, Végső birodalom címet viselő első trilógiájának bizonyos aspektusait imádtam (az akciójelenetek, a mitológia és az érdekes lények terén már pályája elején is brillírozott a szerző), míg voltak szegmensek, ahol csúnyán alulteljesített (a karakterek kidolgozottsága és a dialógok minősége hagyott kívánnivalót maga után, illetve ütemezési problémák is akadtak a trilógia középső szakaszában). Éppen ezért nem feltétlen éreztem volna késztetést arra, hogy folytassam az életművet, de volt valami megnyerő a munkásságában, ami miatt képtelen voltam búcsút inteni neki: Sanderson jó emberekről ír, ami a grimdark korában frissítően hat. Hősei nem hibátlan jellemek, de mindig a jó ügyért harcolnak - a mormon-tanításokat az anyatejjel magába szívó úriember ugyanis (saját szavaival élve) hisz abban, hogy van valami elemi jóság minden ember szívében.

Így hát vettem egy nagy levegőt, és nekiugrottam a tervezett tízből jelenleg harmadik könyvnél tartó könyvsorozatába, a The Stormlight Archive-szériába, amit sokan - köztük ő maga is - a magnum opusaként tart számon. Sok olyan véleménnyel találkoztam, hogy Sanderson itt érett be igazán, mint író, és ez már az első száz oldal után nyilvánvalóvá vált: bár prózája még mindig nem (és valószínűleg soha nem is lesz) fogható Mark Lawrencéhez, vagy éppen Joe Abercrombie-éhez, de határozottan fejlődött első alkotásaihoz képest, illetve amivel igazán meggyőzött, az azok a rémisztően jól sikerült karakterrajzok. A Roshar bolygóján játszódó történet ugyanis nem csak izgalmai és mágiája miatt nőtt a szívemhez, hanem mert érdekel a szereplők sorsa.

Na, de miről is van itt szó egészen pontosan? Történetünk egy olyan tíz, nagyon különböző nép által lakott világban játszódik, melyet folyamatosan pusztító viharok sújtanak, és ezek formálják a bolygó teljes ökoszisztémáját: a növények nem vernek gyökeret, hogy menekülni tudjanak, mikor záporozni kezdenek a mennykövek, az állatok vastag páncélt növesztenek maguknak, hogy esélyük legyen a túlélésre, az emberek pedig úgy építkeznek, hogy a keletről nyugati irányba süvítő gyilkos szelek csak minél kisebb kárt tehessenek tulajdonukban.

Mégis, ha egy ilyen vihar elmaradna, azt mindenki csapásként élné meg, mivel gazdaság és maga a társadalom is nagyban támaszkodik ezekre a természeti kataklizmákra: Rosharon ugyanis különböző méretű drágakövek szolgának a fizetés, a világítás és az energiaellátás legfőbb eszközeiként, ezek a kövek pedig a viharok során töltődnek fel a "viharfénynek" nevezett szubsztanciával - ezt a szemfüles roshariak képesek hővé vagy szimplán erőforrássá alakítani, a (Szméagol szavaival élve) "drágaságok" pedig annál többet érnek, minél több viharfényt tartalmaznak. Az érdekes alapfelállásnak további löketet ad, hogy Rosharon mindennek lelke van, legyen szó materiális vagy teljes egészében absztrakt dolgokról - tűz, egy darab fa, boldogság, szégyenérzet, fertőződés, víz... és ezek a lelkek/szellemek emberi szemekkel is láthatóvá válnak, ami ugyan sokszor hasznosnak bizonyul, de legalább ugyanennyiszer kínos pillanatokhoz vezethet egy-egy illető számára.

Ez persze mind szép és jó, de milyen sztorit akar mindezzel Sanderson elmesélni? Tudni kell, hogy a Cosmere-univerzumot átszövő nagyobb narratíva egy entitás köré épül, ami még réges-régen 16 szilánkra szakadt, és ezek a szilánkok benépesítették, különböző mágiarendszerekkel és élőlényekkel "töltötték fel" a különböző bolygókat. A nagyobb, tíz köteten átívelő konfliktus tehát itt is ilyen szilánkok körül gyűrűzik természetesen, de az első, The Way of Kings névre hallgató könyv meglepően visszafogott, mondhatni személyes történetet mesél el: egy halott király miatt elkezdődő bosszúhadjáratot, ráadásul egy rabszolga, Kaladin szemszögéből. A háttérben persze már ott mozgolódnak a nagyobb volumenű események, melyek valahogy mind egy titokzatos rendhez kapcsolódnak, mely a világ pusztulását hívatott meggátolni, és akkor a képlethez még nyugodtan adjatok hozzá a viselőjét kvázi elpusztíthatatlanná tévő páncélokat, lelkeket felemésztő óriáspengéket és az előbb említett viharfény mágia helyetti használatát.

Hiába nagyon karaktercentrikus olvasmány ugyanis a The Stormlight Archive, Brandon barátunk itt sem hazudtolta meg önmagát és egy szinte értelmezhetetlenül komplex, ugyanakkor nagyon "látványos", szórakoztató és logikusan felépített mágiarendszerrel örvendeztette meg az arra vágyó olvasókat. Ezt az eszményi egyveleget pedig megbolondította a Végső Birodalomban is fenemód hangsúlyos morális és társadalmi kérdésekkel, melyek nem csak hangzatosak, de kellőképpen körbe is vannak járva (rabszolgaság, nem/faj alapján való hátrányos megkülönböztetés, csak hogy néhányat említsek), de ha még ez sem volna elég, letaglózó részletességgel mutatja be a depresszió és egyéb mentális zavarok személyre gyakorolt hatásait.

Szóval bőven találhat magának mindenki csemegézni valót.

Mint ahogy az eddigi dicshimnusz sorai valószínűleg rávilágítottak, minden fronton zseniálisnak tartom a The Stormligh Archive-szériát, így hát a múltkori Lawrence-interjú példáján felbuzdulva bepróbálkoztam Sandersonnál is, a vállalkozásomat pedig siker koronázta, így "beszélgetésünket" most veletek is megosztom - illetve reménykedem benne, hogy néhány "újonc" kedvét meghoztam ahhoz, hogy belevágjanak a roshari kalandozásokba.

Az alábbi interjú csak apróbb SPOILER-eket tartalmaz a könyvek cselekvényére vonatkozólag, szóval azok is bátran elolvashatják, akik még csak most ismerkednek a szerző munkásságával vagy a Cosmere-univerzum ezen szegletével.

Politikai és közéleti értelemben ezúttal is kemény 365 napot hagyunk magunk mögött hamarosan, ám 2016-hoz hasonlóan a popkultúra megint a segítségünkre sietett, hogy mentse a menthetőt. Sőt, pusztán a sorozatfelhozatalt nézve, bátran kijelenthetem, hogy 2017 még az előző évnél is jobban elkényeztetett minket, pedig már tavaly sem győztem dicsérni az Álomgyár kisképernyőre tervezett agymenéseit.

Ez annak is betudható, hogy míg tavaly főleg az első évados sorozatok domináltak (mint azt az akkori listám is mutatja), addig idén visszatértek (és némely esetben végleg el is búcsúztak) a '16-ban pihenő nagy kedvencek, illetve az azt megelőző évek üdvöskéi közül is voltak, akik visszataláltak a helyes útra (rád nézek, Mr. Robot!).

Ebben a csodálatos tobzódásban az a legidegesítőbb, hogy hiába szántam szabadidőm egy lényeges részét idén is sorozatokra, megközelítőleg sem sikerült megnéznem mindent, ami érdekelt/amikről jókat hallottam, így fordulhatott elő, hogy sem sem Dan Harmon szerepjáték-szériája, sem pedig a daralistám előkelő helyén tanyázó Terápia nem kerültek be az év végi összesítésembe. Ugyanakkor a múltkorihoz hasonlóan, ezúttal is frissítem majd ezt a bejegyzést pótlások esetén, és könnyen lehet, hogy találok valamit, ami akkorát dobbant majd nálam, mint anno az American Crime Story tette... de mindenesetre most lássuk, melyek voltak azok a sorozatok, amelyek így vagy úgy, de lecsipegettek 20-30-40-50 perceket a szabadidőmből 2017 folyamán!

Bár nyáron is bőven válogathatunk a 150-200 milliós szuperhős/katasztrófafilmek közül, 2017-ben oda jutottunk, hogy már szobánk kényelméből is élvezhetünk filmes megaprodukciókat megszégyenítő akciójeleneteket, hisz mint azt mostanra mindenki tudja, a tévé és mozi közti határ végleg eltörlődött. Ez a fejlődés persze az "egyszerűbb" sorozatok nézése közben is megfigyelhető (gondoljunk csak a The Leftovers vagy a Fargo párját ritkító szinematográfiájára), de a Game of Thrones és a The Defenders-szerű megaszériák nézése közben a leghangsúlyosabb. Mutatom is, hogy miért:

Persze ezen nem feltétlenül kell csodálkozni; a GoT (talán túlzás nélkül állíthatom) minden idők legnépszerűbb tévésorozata, mely a 90-es évek dereka óta minőségi kontentet szállító HBO-n fut, míg a Marvel Cinematic Universe Avengers-kisöccsének az évtized során a szériákat futószalagon gyártó Netflix ad otthont.

A sikátorokban és folyosókon bunyózó szuperhősök, illetve a jégzombikkal csatázó sárkányok történetének kivitelezésére így hát nem lehet panaszunk, de felmerül a kérdés, a pazar látványhoz képesek felérni a mozgóképalkotás egyéb aspektusai is? Mi marad ha lehántjuk róluk a csilivili CGI-mázat? Véleményemet a két széria aktuális évadjairól a tovább mögött/a kép alatt olvashatjátok.

Ha a 14 évesen valaki azt mondja, hogy 2017-ben, kevesebb mint egy hónap eltéréssel beülhetek a moziba a The Gunslinger és az IT filmes feldolgozásaira, valószínűleg elsírom magam örömömben. A borzongatás mesterének ugyanis ezzel a két művével sikerült legjobban betalálnia nálam, oly' annyira, hogy mind a mai napig ott vannak a(z egyelőre sem fizikai, sem virtuális formában nem létező) "valaha volt legjobb"-könyvek listámon.

Éppen ezért csalódtam hatalmasat a Setét Torony-adaptáció első részének fogadtatását látva, és vártam egy egészséges adag szkepticizmussal az Az mozgóképes verzióját. Mivel feltételezem, hogy mások is szorongással várták a filmet, gyorsan a lényegre térek: mindenki megnyugodhat, az Az ugyan nem vált az évtized meghatározó horrorklasszikusává (ne felejtsük el, a rendezői székben végül nem Carry Fukunaga trónolt), de összességében egy kellőképpen rémisztő, jól felépített és pont egészséges mértékben szentimentális alkotást kaptunk.

A filmmel kapcsolatos további (és spoilermentes!) gondolataimat a tovább mögött/kép alatt olvashatjátok.

Az oldalon közzétett bejegyzésekből gondolom kitalálható, de imádom a fantasy műfajt, legyen szó könyvekről, képregényekről vagy számítógépes játékokról. Hiába azonban a rajongás, a leghíresebb fantasy írókhoz hasonlóan, sokáig én sem találtam a helyem Tolkien után: vagy agyatlan majmolásokba futottam (lásd: Christopher Paolini Örökség ciklusa), vagy olyan újításokat behozni próbáló alkotásokba ütköztem, melyek minden igyekezetük ellenére nem voltak elég kreatívak/megkapóak/jól megírtak figyelmem huzamosabb ideig való fenntartásához (ilyen volt például Brent Weeks Éjangyal trilógiája).

Aztán egy "szerencsétlen" véletlen miatt (értsd: két órám volt a vonatom indulásáig) egy könyvesboltban ragadtam, ahol kezembe került Mark Lawrence első könyve, a Tövisek Hercege. Anélkül, hogy bármit is tudtam volna róla, belelapoztam, aztán azon kaptam magam, hogy az 50. oldalnál járok, ugyanis az alapkoncepció elszálltságán túllépve (13 éves szociopata gyilkológép a főhős), rögtön megfogott, hogy mennyire zseniális a könyv prózája. Túlzás nélkül állítom, hogy szépirodalmi igényességgel konstruált mondatokkal találkozhat az, aki félreteszi a témával kapcsolatos esetleges prekoncepcióit és ad egy esélyt Jorg (vagy akár Jalan) kalandjainak.

Itt jegyezném meg, hogy a fordítás fantasztikus, Gy. Horváth László félelmetesen jól ültette át a közel sem fordítóbarát mondatokat magyar nyelvre.

Egy hónap múlva már végeztem is az egész trilógiával, melynek imádtam minden sorát, de ami még ennél is lényegesebb volt, a fantasy egy teljesen új ágazata tárult fel előttem: Lawrence-szen keresztül eljutottam Abercrombie-ig, közben párhuzamosan daráltam "A tűz és jég dala" köteteket, majd mikor belefáradtam a rengeteg erőszakba és vérbe, könnyedebb vizekre eveztem és először Patrick Rothfussal, majd Brandon Sandersonnal kezdtem el ismerkedni.

Lawrence könyveit viszont mindig kiemelt figyelemmel kísértem a fenti okból kifolyólag, s bár a második, szintén a Széthullott Birodalomban játszódót trilógiájával már közel sem volt olyan elégedett, izgatottan vártam az új sorozata indulását, melyben egy nőt (pontosabban egy nyolcéves lánykát) tett meg főhősként, és amely (*DOBPERGÉS!*) egy teljesen új univerzumban játszódik. Nem is vártam a magyar debütálásra, a Red Sister megjelenésének másnapján megszereztem magamnak elektronikus formátumban a regényt, és nagyjából egy hónap alatt ki is végeztem azt (a már általam említett szofisztikált nyelvezet miatt mindig kell vagy 100 oldal, míg rá tudok hangolódni Mark történeteire - pláne, mikor eredeti nyelven olvasok tőle).

"It is important, when killing a nun, to ensure that you bring an army of sufficient size. For Sister Thorn of the Sweet Mercy Convent, Lano Tacsis brought two hundred men."

Spoilerek nélkül (és a fenti kezdőmondattal) annyit elárulhatok, hogy nem kellett csalódnom, a Tövisek Királya óta (szerintem) ez a könyve sikerült a legjobban, minden megtalálható benne, amiért a rajongók megszerették munkásságát. A Széthullott Birodalomhoz hasonlóan, Abeth-en sem könnyű az egyszeri embere élete, ugyanis a bolygó napja haldoklik, a vékony földnyelvet, melyen a populációnak sikerült megtelepednie, pedig két oldalról (északról és délről) is egyre vastagodó jégpáncél zárja körbe. Ebbe a szcenárióba helyezi el Lawrence főhősét, Nonát, aki önmaga jogán érdekes karakter, tehát nem csak a hánytatott sorsa, hanem a világról alkotott képe miatt is megérdemli figyelmünket: teljesen hiányzik belőle Jorg és Jalan önzése, mindent megtenne azért a maroknyi emberért, akik közel állnak hozzá. Eme pozitív attitűdjéhez viszont párosul az erőszakhoz való óhatatlan vonzalma, mely miatt számkivetettként tekint magára. Az érdekes világot és a kedvelhető főhőst pedig sikerült egy pörgős történettel, valamint egy emlékezetes főhelyszínnel megfejelni, mivel Nona egy harcos-apáca-képző-kolostor diákja. A Harry Potteren szocializálódott olvasókat minden bizonnyal elfogja majd egy kellemes nosztalgia - bár azt megjegyezném, hogy a jól ismert toposzokat (tanulók közti rivalizálás, ellenszenves tanárok) sikerült ügyesen kifordítani, így azokat is érhetik meglepetések, akik "minden varázsiskolát kijártak már". Mindezek mellett persze ott vannak a világ sorsát érintő nagy kérdések és a trilógián várhatóan keresztülgyűrűző sztorivonalak, de az igazán bravúros, hogy Nona története mégis inkább megmarad karaktertanulmánynak.

Azt gondolom kitalálhattátok, hogy nagy hatással volt rám a könyv, oly' annyira, hogy vettem a bátorságot, és e-mailt írtam Marknak, amiben megkérdeztem, lenne-e kedve egy interjúhoz, amire virtuálisan rá is bólintott (hét kérdést tettem fel, pontosan annyit, ahány könyvet olvastam tőle). Direkt próbáltam kerülni a spoilereket, inkább általánosságban kérdeztem az új világ és a karakterek megteremtéséről, sőt, még az állatkínzás témája is szóba került. Az interjút a kép alatt/a tovább után olvashatjátok.

2005 óta követek vallásosan sorozatokat (a LOST első évadával kezdődött minden, igaz, akkor még magyar nyelven, az RTL Klubon bámultam tátott szájjal Lindelofék agymenését), bár akkoriban - 11 évesen -, még nem voltam tisztában például a "showrunner" vagy akár a "cliffhanger" fogalmak jelentésével, ráadásul az "évad" mint jelenség koncepciója sem volt teljesen tiszta számomra. Azóta eltelt 12 év, majd' 3000 órát töltöttem különböző sorozatok megtekintésével, ha jól számoltam, 65 amerikai és angol szkriptelt szériát fogyasztottam el (illetve némelyiküket mind a mai napig követem). Ezen sorozatok többségét szerettem; voltak évadok, melyek kezdetét remegve vártam; nem egyet néhány nap vagy hét alatt daráltam le; voltak, melyeket egyenesen imádtam; és akadtak, melyek akkora csalódást okoztak, hogy soha vissza sem tértem hozzájuk; valamint arra is volt precedens, hogy egy-egy sorozat egyszerűen elkallódott a PeakTV forgatagában.

Így hát iszonyatos mennyiségű (fiktív) emberi tragédiával vagy éppen sikertörténettel találkoztam az évek során, s mivel a művészet több saját magánál (és a sorozatozás a XXI. század második évtizedére egyértelműen művészetté vált), az általuk kapott élmények és benyomások formáltak, más emberré tettek, megváltoztatták a gondolkodásmódomat, sőt, még a világnézetemet is, amiért örökké hálás leszek a műfajnak és ennek a médiumnak. Természetesen a tömérdek mennyiségű sorozat között akadtak favoritok, olyan gyöngyszemek, melyekre mindig szívesen emlékszek majd vissza, melyeket mindig szívesen veszek majd elő, sok év múlva is... és az újranézések közepette lesznek specifikus évadok, melyeket tűkön ülve fogok majd várni.

Azt hiszem, egyszer Sixx fogalmazta meg nagyon találóan (talán a Sons of Anarchy harmadik évada kapcsán), hogy a sorozatot készíteni nem olyan, mint mondjuk esztergálni: nincsenek állandóan alkalmazható mozdulatsorok, melyek mindig garanciát nyújtanak a minőségre. Egy alkotónak ugyanis kockáztatnia kell, muszáj profin építkeznie a már meglévő alapokra, és úgy tágítani az általa alkotott világ/karakterek spektrumán, hogy azok újat adjanak a nézőnek, de mégis magukban hordozzák a pilot által lefektetett szellemiséget (tehát azt, amiért a néző eleve bizalmat szavazott a sorozatnak). Ez van, amikor sikerül (lásd: a The Wire összes évada), és van, mikor különböző okokból kifolyólag, egy sorozat csúnyán letér a helyes útról (lásd: a Dexter évadainak nagyjából 50%-a).

A magas minőség viszont nem egyenlő a tökéletességgel. Hiába kiemelkedően jó egy-egy széria, ilyen évadot szinte lehetetlen szállítani  - és az megint más, hogy a "tökéletesség" nagyon is szubjektív fogalom, ezért a most következő (abc-sorrendbe rendezett) listával biztos sokan lesznek majd elégedetlenek, hiányolni fognak majd bizonyos szériákat, személyes kedvenceket. Mindenesetre ennek ellenére vettem a bátorságot, és összeszedtem azokat a sorozatévadokat, melyeknek készítői megtették a lehetetlent, és hibátlan évadokkal örvendeztették meg alkotásuk rajongóit.

Negyven éven át tartó párharc két különleges elme között, vér, erőszak, ütős dialógusok, ha nem is feltétlen szerethető, de ami a legfontosabb, emlékezetes karakterek... ezt mind megkaptam Don Winslow két kötetben megjelent, több mint 1500 oldalasra duzzadó sagájától. A The Power of the Dog és The Cartel a dél-amerikai drogháborúk történetének komor, megalkuvást nem ismerő meséi, melyek igazi tragédiája, hogy bár (főleg) fiktív karaktereket mozgatnak, lényegük mégis a valóélet borzalmaiból gyökeredzik. A lapokon elénk táruló szörnyűségek kivétel nélkül megtörténtek valamilyen formában, sőt, Winslow remekműveinek kiolvasásakor azzal sem nyugtathatjuk magunkat, hogy a rémálom végére értünk: a háború ugyanis ezekben a pillanatokban is tart, a kábítószer megállíthatatlanul ömlik a világ különböző pontjaira, és továbbra is ezrek életét mossa el a hófehér áradat.

A könyvek erényeit minimális spoilerekkel megfűszerezve, a tovább/kép alatt éltetem tovább.

Mindannyiunk életében van egy korszak, mikor gondtalanok és boldogok vagyunk, a helyzet szomorú iróniája viszont az, hogy életünk ezen szakaszára szinte sosem emlékezünk, és ehhez az ártatlansághoz már soha többé nem jutunk vissza. Előbb-utóbb elérünk ugyanis egy pontot, mikor minden megváltozik: valami végérvényesen tönkremegy bennünk és megszűnünk tökéletesnek lenni. David Haller is átélte pontosan ugyanezt, azonban mentális betegsége miatt ennek a törésnek sokkal traumatikusabb következményei voltak számára, s ezek végül elmegyógyintézetbe juttatták.

A Legion-nek több szempontból is könnyű dolga volt (főhősével ellentétben), már jóval debütálása előtt: szuperhősös sorozat lévén eleve magának tudhatott egy kitartó és nagyon is empatikus nézőtábort, a néhány éve nagyot robbantó Netflixre érkező Marvel-sorozatokhoz hasonlóan nem kellett országos tévén sínylődnie és az FX-nek hála, az utóbbi évek egyik legambiciózusabb és kreatívabb showrunnerje, Noah Hawley vette védő szárnyai alá a pszichotikus mutáns és barátai közel sem mindennapi kalandjait.

Ha őszinte akarok lenni, már eleve Haley miatt biztos voltam a (kreatív és minőséget értendő) sikerben, de arra nem gondoltam, hogy pont egy képregény adaptációtól fogom megkapni az utóbbi évek leggyönyörűbben kivitelezett mindfuck-adagját, melynek még azt a bravúrt is sikerült összehoznia, hogy mindössze nyolc rész alatt élő és lélegző, illetve szerethető karaktereket prezentált nekünk. Azonban a szokatlan - és legyünk őszinték, cseppet sem nézőbarát - vizuális és narratív megközelítése miatt, a klasszikus szuperhőstörténeteken szocializálódott közönség egy meglehetősen nagy része lemorzsolódott az elmúlt hetekben, a kitartó rajongók viszont véleményem szerint minden idők egyik legjobb képerénysorozatával lettek gazdagabbak. További jó hír, hogy szerencsére érkezik majd a második évad is, mely nem új alapokról kezd (Hawley másik zseniális projektjével ellentétben), hanem folytatja az idén megkezdett történetet. A tovább mögött/a kép alatt részletezem, mitől is működött annyira az első évad.

Filmes téren való alulműveltségem miatt nagyon ritkán hozom fel magam az Oscar díjra jelölt/Oscarra esélyes alkotásokból, de idén kivételt teszek (bár most sem minden címmel). Ugyan rendhagyó módon, a gála utáni napokban/hetekben tekintettem meg a tavalyi év legjobbnak tartott mozgóképeit, de ez sem gátolt meg abban, hogy néhány mondatban megosszam gondolataimat 2016 hollywoodi nagyágyúiról.

Megjegyzés 1: mint mondtam, nem az összes Oscar-jelölt filmet tekintettem meg, időhiány miatt szimplán csak azoknak adtam esélyt, melyek cím/trailer/médiavisszhang alapján leginkább felkeltették az érdeklődésemet. Az ezt sérelmezőktől előre is elnézést kérek, könnyen lehet, hogy rosszul mértem fel a helyzetet a filmek előzetes megítélésekor - azaz hagytam, hogy győzzenek a prekoncepcióim

Megjegyzés 2: a színészi játékokat szándékosan nem emelem majd ki, magától értetődően az érzelmi skála minden pontját megjáratták velem a jobbnál jobb alakítások, főhajtással adózom mindegyik sztár/épp most felfedezett tehetség előtt.

Alternatív westernbe csomagolt drámának is nevezhetném a Fox jelenleg aktuális üdvöskéjét, mely folytatja a stúdió által azt a tavaly megkezdett tendenciát, miszerint káromkodásoktól és vértől mocskos "szuperhősfilmet" rak le a nagyérdemű elé. A tavalyi Deadpool minden külsősége ellenére azonban nem volt bevállalós: ha nem is feltűnően, de univerzumot épített, ha nem is kirívóan, de klasszikus eredettörténetet mesélt el, és ha a maga dildóval seggbekúrós módján is, de hagyományos love storyt prezentált nekünk. Persze imádtam Ryan Reynolds tavalyi jelmezes bohóckodását, de a film fontossága nem konkrétan minőségében mérhető, hanem abban, hogy valójában egy közvélemény kutatás volt. A Fox feltette a milli(árd)ó dolláros kérdést a nézőknek: érdekelnek titeket a felnőtteknek szóló képregényfilmek? A válasz egyértelmű volt, a Foxtól cserébe pedig nem csak remekbe szabott két órát, hanem egy, a címadó karakternek szóló, minden giccset mellőző szerelmeslevelet kaptunk.

Egy tökéletes hattyúdalt.

(Ráadásul mondom ezt úgy, hogy anno már az "X2" után lecsatlakoztam a franchise véráramáról.)

"Fuck, fuck, fuck!"