Ismerve az HBO - meg úgy en bloc a kábeltévék - sorozatainak modelljét, az évad nagy durranását az utolsó előtti epizódban fogják prezentálni, nem várnak a fináléig, ezért is próbáltam a bejegyzést még erre a hétre időzíteni, ugyanis nem tudhatjuk, mi derül ki a hétfő hajnalban érkező új részben. Ugyanis, ha egy dolog elmondható a Westworld-ről, akkor az az, hogy az első résztől kezdve játszik/rájátszik a nézői elvárásokra, segítségünkkel egy olyan komplex, rejtélyekkel és kérdésekkel teli világot teremtettek meg mindössze egy tízrészes évad alatt a készítők, amely a Twin Peaks, Lost vagy Game of Thrones-szerű klasszikusoknak is a becsületére vált volna.

A pilot óta mennek a teóriázgatások, bizonyos rajongók vallásos áhítattal hasogatják a szőrszálakat, ássák bele magukat Jonathan Nolan víziójának részleteibe. Felmerült bennem, a kérdés, hogy ez miért van így, hisz nem egy ismerősöm pusztán azért nézi a sorozatot, hogy heti egy óra minőségi szórakozásban legyen részük, nekik eszük ágában sincs azon morfondírozni, vajon hány idősíkkal zsonglőrködik a sorozat vagy a szereplőgárda hány százaléka android valójában. A kép alatt spoilerek és teóriák társaságában tárgyalom ki azt, miért is ilyen a Westworld felépítése, miért reagálunk rá úgy, ahogy, illetve elárulom, jó vagy rossz iránynak tartom-e azt, hogy egyre több sorozat játszik azzal a bizonyos Mystery Box-szal.

A Westworld tulajdonképpen már premierje előtt abban az egyedi helyzetben volt, hogy készítője személye predesztinálta, találgatások céltáblája lesz a sorozat. A már fent említett Jonathan Nolan (és felesége, Lisa Joy) nevéhez ugyanis csupa olyan nagyjátékfilm kötődik, amely alaposan próbára tette megfigyelőképességünket. Így tehát nem csoda, hogy várakozásaink be is igazolódtak, már az első részben feldobták azt a bizonyos labdát, melynek leütésére még idén, de az is lehet, hogy a már jó előre eltervezett, majdani sorozatfináléban fog sok kerülni. A XXI. század nézőközönsége azonban nem az a türelmes fajta, és amint úgy érzi, intellektusát próbára tévő akadályt görgetnek az útjába, minden megtesz, hogy félresöpörje azt. Ennek a jelenségnek több dimenziója is van, az átláthatóság kedvéért pontokba is szedtem őket:

• a sorozat kiterjeszti határait, a stáblista után akár még órákig, napokig velünk maradnak a látottak...
• ...melyek gondolkodásra, teóriák gyártására, sőt!, az eddigi epizódok felülvizsgálására ösztönöznek minket
• azonban felmerül a kérdés, ez mennyire jó irány, hisz könnyen lehet, hogy nem a sorozat valós értékei (emocionális invesztálódás, színészi játékok, megvalósítás) motiválnak minket minderre, hanem épp ellenkezőleg, mi ruházzuk fel a sorozatot már-már mitikus elemekkel
• azaz könnyen lehet, hogy a mozgókép, mint műfaj értelmét veszti, nem az számít, miként hat ránk, hanem az, hogy mit szeretnénk, miként hasson ránk

Ezek csupán a problémafelvetésem alapjait képezik, nem feltétlenül a Westworld-re vonatkoznak (melynek értékeiről hétről hétre áradozom Twitteren), ott van még az általam nagyra tartott Mr. Robot is, mely évadról évadra próbálja meglepni nézőit több-kevesebb sikerrel.

Azonban nem szeretnék a levegőbe beszélni, megkíméllek titeket az órákon át tartó böngészéstől (feltételezve, hogy nem tettétek már meg azt a múltban) és bemutatom a két legfelkapottabb fan-teóriát.

A négy idővonal elmélete

Az egyik legnépszerűbb rajongói elképzelés, hogy a sorozat eseményei négy idősíkon játszódnak, csupán semmilyen konkrét jelzést nem kaptunk még erről, de minden részlet ott van az egyes epizódokban, hogy sikeresen kibogozhassuk a szálakat.

1. Az első idővonalon jelenünkben (pontosabban a sorozat elképzelt valóságának jelenében) játszódnak az események. Ekkor játszódnak a vezetőség tagjainak áskálódásai, Teddy és Bernard kálváriája, és az Ed Harris által alakított Man in Black labirintuskeresése is.
2. A második idővonal történései egy napot mesélnek el, egy évvela valós(nak vélt) események előtt játszódnak. Ennek pontos idejét a nyolcadik epizódban meg is erősítették, a MiB ebben az időintervallumban ölte meg Maeve-t és lányát - ezzel előbbit ha rövid időre is, de öntudatára ébresztette.
3. A harmadik idővonal eseményei harminc évvel korábbi eseményeketdolgoznak fel, Dolores és Will a park távoli pontjai felé való kalandozásait regélik el - ha ez igaz, akkor a ValósIdejűDolores-t már a harmadik epizód óta nem láttuk. Alternatíva: amit látunk, szintén a jelenben játszódik, csupán a szereplők, akik részt vesznek az eseményekben, mind Dolores elméjének szüleményei, így éli újra a harminc évvel ezelőtti útját, miközben a jelenben is megteszi azt.
4. Ez is egy rövidebb jelenetsor, mely Teddy és Dolores flashbackjeiből épül fel, az események harmincnégy évvel ezelőtt játszódnak: a park megnyitása utáni években járunk, mikor történt valami (egy kegyetlen mészárlás), mely során egy rakás android életét vesztette, és nagy valószínűséggel Ford valamikori partnere, Arnold is ekkor hagyta ott a fogát.

Most, hogy ezen átrágtuk magunkat, következzen a második teória, mely szervesen összefügg az elsővel:

Az elveszett identitások teóriája

Szinte senki sem az, akinek gondolnánk, vagy ami még durvább, aminek az adott karakter gondolná magát. Ezek közül az egyik már meg is lett erősítve, Bernardról a hetedik rész végén kiderült, hogy nem több (és nem is kevesebb) Ford egyik kreálmányánál. Vajon nem ez volt Nolanék egyetlen ilyen tematikájú turpissága?

1. William = Man in Black - talán ez a legrégebbi, már a második epizód óta élő teória, mely tulajdonképpen a "négy idővonal elméleten" alapszik. A Doloresszel jelenleg masírozó William valójában a MiB fiatalkori megfelelője, aki a szemünk láttára válik azzá a szörnyeteggé(?), aki bűntudat nélkül erőszakolja és gyilkolja magát keresztül a western-park lakóinak arctalan tömegén.
2. Bernard = Arnold mása - több utalás is van rá, hogy Bernard valójában Ford tisztelgése egykori (de az androidok elméjében nagyon is jelenlévő) kollégája előtt. Ezzel a teóriával a sorozat rajongói már önmagukat próbálták igazolni, kitaláltak egy vezetéknevet Arnoldnak, csak hogy a neve Bernard teljes nevének anagrammája lehessen (Arnold Weber - Bernard Lowe).
3. Dolores = Wyatt – Ford az évad eleje óta tervezi egy hamisítatlan főgonosz színrelépését, akinek eddig jelenléte tisztázatlan – feltételezzük, hogy egy ilyen kaliberű rosszfiú kiléte akkor üt igazán, ha olyasvalaki, akit eddig is ismertünk. A teória magja az, hogy Ford a harmincnégy évvel ezelőtti tragédia eseményeit használja fel arra, hogy Dolorest tegye meg az új sztoriszál főgonoszának.

Most próbáljunk elvonatkoztatni attól, hogy mekkora tervezést és narratív konstrukciót igényelt Nolanéktől, ha az itt felsorolt teóriák közül akár EGY is igaz, koncentráljunk inkább arra, hogy mekkora mentális energiát nyel el az a rajongóktól, hogy a mű puszta élvezete helyett jegyzetfüzettel és nagyítóval vizslassák az egyes epizódokat (igen, ezen cikk megszületése is hasonló tőről fakad, nem akarok képmutató lenni). Háttérben zajló beszélgetések, finom utalások, papírok sarkára biggyesztett logók... Mind-mind olyan dolgok, melyek az átlagnéző számára talán fel sem tűnnek, de bizonyos rajongók számára a kirakós részeit képzik.

És már meg is érkeztünk az újabb felvetéshez, nevezetesen, hogy ki minősül jobb, igazibb nézőnek? Aki azért becsüli a sorozatot, ami, vagy azért, ami lenni próbál, esetleg lesz, valamikor a jövőben? A válasz mindenképp az egyénben dől el, nem hiszem, hogy van egy univerzális mérce, amivel be lehetne kategorizálni az egyén rajongását. Az viszont már sokkal jogosabb kérdés, mi szükség van minderre? Miért nem tették az első pillanattól kezdve egyértelművé, hogy kicsoda William, mi is valójában Bernard, vagy hogy pontosan mikor zajlanak az események? Ennyire nem bírnak magukkal Nolanék, a hatásvadászatra gyúrnának? Az én válaszom erre a dilemmára az, hogy

NEM!

Igen, az évad felépítése csak egy eszköz, de nem első sorban a mi megvezetésünkre, hanem az empátiánk növelésére szolgál. A Westworld ugyanis a kismillió rejtély mellett, egy érdekes dilemmát is felvet: mennyire minősül embertelennek/kegyetlennek mindaz, aminek a park humanoid vendégei kiteszik a robot lakókat - melyeket mellesleg az agyuk fejlettségének mértékét leszámítva, szinte semmi sem különböztet meg tőlünk. Az évad elején nagyon sok olyan véleményt olvastam, miszerint teljesen tolerálható az emberek viselkedése, hisz csak gépekkel teszik mindezt, nem a való világban randalíroznak. A sorozat ezen a ponton csak az arcunkba tolt, kendőzetlen brutalitással mutatta be, milyen megterhelő is a lakók élete, de ez a mai világban már nem elég, annyira megnőtt az ingerküszöbünk az erőszak felé. Az elménkre, mentális kapacitásunkra azonban még mindig büszkék vagyunk - ennek bizonyítéka a kismillió rajongói fejtegetés is -, ezért a Westworld nagyon okosan, ezen a fronton próbál belőlünk empátiát kicsikarni: mit teszel akkor, ha nem csak abban nem lehetsz biztos, hogy megéled a nap végét, de abban sem, hogy ki vagy valójában? Mi van akkor, ha az érzéseid, vágyaid, félelmeid nem többek egy számítógépbe táplált adatsornál? A készítők elérték, hogy kicsit mi is az androidok szerepébe kerüljünk: találgathatunk, elméleteket gyárthatunk, de végül semmi sem garantálhatja, hogy igazunk lesz. A Westworld manipulálásunkra tett erőfeszítései tehát talán ironikus módon többet mondanak el rólunk, emberekről, vagy éppen a világról, ahol évről évre egyre kevésbé tűnik tudományos fantasztikumnak a sorozatban elénk tárt realitás megalkotása.

Azonban nincs az az ál-leejtős csavar, elgondolkodtató filozófiai eszmefuttatás, ami kárpótolhat minket a jól kidolgozott, erős és érdekes karakterek hiányáért. A Westworld-nek ilyen téren nem áll olyan jól a szénája, bár nincs miért aggódni, bőven van idő a fejlődésre, az HBO szerencsére berendelte a második évadot. Éppen ezért, nem azért várom az évad végi nagy revelációkat, hogy összeomoljon az elmém tőlük, hanem hogy megtegyük az utolsó lépést a jó irányba, kiderüljön, ki kicsoda valójában, kinek mik a motivációi. Ugyanis nem pusztán azt akarom, hogy a Westworld emberek és gépek lebilincselő története legyen. Azt akarom, hogy a Westworld teljes értékű karakterekről szóljon.