Politikai és közéleti értelemben ezúttal is kemény 365 napot hagyunk magunk mögött hamarosan, ám 2016-hoz hasonlóan a popkultúra megint a segítségünkre sietett, hogy mentse a menthetőt. Sőt, pusztán a sorozatfelhozatalt nézve, bátran kijelenthetem, hogy 2017 még az előző évnél is jobban elkényeztetett minket, pedig már tavaly sem győztem dicsérni az Álomgyár kisképernyőre tervezett agymenéseit.

Ez annak is betudható, hogy míg tavaly főleg az első évados sorozatok domináltak (mint azt az akkori listám is mutatja), addig idén visszatértek (és némely esetben végleg el is búcsúztak) a '16-ban pihenő nagy kedvencek, illetve az azt megelőző évek üdvöskéi közül is voltak, akik visszataláltak a helyes útra (rád nézek, Mr. Robot!).

Ebben a csodálatos tobzódásban az a legidegesítőbb, hogy hiába szántam szabadidőm egy lényeges részét idén is sorozatokra, megközelítőleg sem sikerült megnéznem mindent, ami érdekelt/amikről jókat hallottam, így fordulhatott elő, hogy sem sem Dan Harmon szerepjáték-szériája, sem pedig a daralistám előkelő helyén tanyázó Terápia nem kerültek be az év végi összesítésembe. Ugyanakkor a múltkorihoz hasonlóan, ezúttal is frissítem majd ezt a bejegyzést pótlások esetén, és könnyen lehet, hogy találok valamit, ami akkorát dobbant majd nálam, mint anno az American Crime Story tette... de mindenesetre most lássuk, melyek voltak azok a sorozatok, amelyek így vagy úgy, de lecsipegettek 20-30-40-50 perceket a szabadidőmből 2017 folyamán!

Honourable Mention: Pumpedék (RTL Spike)

Most nyilván magasra szaladt néhány szemöldök, de nem fogom tagadni (pedig talán kicsit szégyellem): kicseszettül élveztem a Pumpedék második évadát. Na, nem kell semmi világmegváltóra gondolni - ezért is helyeztem a sorozatot ebbe a külön kategóriába -, egyszerűen csak arról van szó, hogy az RTL Spike konyhájában kifőztek valamit, ami gusztustalan, primitív és hiányzik belőle mindennemű intelligencia (ami például Danny McBride hasonlóan prosztó sorozataiban jelen van), de attól még nagyon vicces. Ráadásul idén Gabó és Ági kapcsolatát is hanyagolták, így előtérbe kerültek eddig elhanyagolt karakterek, illetve ki lehetett maxolni a kissé Amerikai Pite 2-re emlékeztető vízpart melletti ökörködést: ugráltak a szilikon cicik, villantak a kockahasak, süvítettek az egysorosok... a Pumpedék: Bikiniszezon nem volt minőségi szórakozás, de hangosan tudtam rajta röhögni, valamint az sem mellékes, hogy a (valószínűleg végleg lezárult)sorozat ezzel bemutatott egy szubkultúrát, ami nagyon is jelen van mai társadalmunkban, még ha szeretnénk is efelett szemet hunyni.

18. The Path (Hulu)

A The Path második etapja csalódás volt. Nem, várjunk... a The Path második évadja hatalmas csalódás volt, ami azért is fáj, mert:

• a nézők és kritikusok többségével ellentétben nagyon nagyra tartottam az első évadot,
• a sorozat fordítása miatt minden részt legalább 2,5-szer végig kellett szenvednem, így még nyilvánvalóbbá váltak azok gyengeségei.

A Fény és Létra hívőinek idei kalandjai minden logikát nélkülöztek, ráadásul Jessica Goldberg és csatapa képesek voltak az első évadból áthozott ígéretes szálakat is sótlanul elvarrni. A legkeserűbb szájízt mégis az hagyta maga után, mikor minden évad közben elkövetett butaság ellenére a végére beindulni látszott a szezon, de a készítők mégis a legolcsóbb és legsablonosabb befejezéssel rukkoltak elő. A 3. évadba talán bele sem kezdek, ami azért is durva, mert ezt egy évvel ezelőtt elképzelhetetlennek tartottam volna.

17. Sense8 (Netflix)

A lista előző helyezettjéhez hasonlóan, a Sense8 idei etapja is főleg azért volt csalódás, mert nagyon szerettem az első felvonását - annak bravúrját viszont az ezúttal egész etapot egyedül levezénylő Lana Watchowski nem tudta megismételni. Pedig a komponenseken nem változtatott sokat, ugyanúgy végletekig optimista és életigenlő maradt a sorozat, csak éppen a klaszter tagjainak szívmelengető közös pillanatai mellé nem (vagy csak alig) társultak emlékezetes akciójelenetek és mellékszereplők - illetve a koherens történetnek is híján volt a szezon. Az, hogy sztoriszinten mekkora katyvasz volt az évad viszont véleményem szerint a Netflix-struktúra hibája: az epizódok ívtelenek voltak, nem működtek önmagukban, de együtt sem tudtak egy, a Stranger Things-hez hasonló XY-órás mozifilmet alkotni. Nagyon remélem, hogy az egész szériát lezárni hívatott speciális epizód kiküszöböli valamelyest az évad által ejtett csorbát, és minőségi búcsút vehetünk majd ettől a nem mindennapi bagázstól.

16. The Defenders (Netflix)

A streamszolgáltató óriásnak ezzel a szériával sem sikerült annyira betalálnia, mint azt előzetesen vártam, pedig már 2015 óta zajlott a saját szuperhősuniverzumuk építése. Pusztán karakterszinten a sorozattal nem volt semmi baj, Matt, Jessica és Luke remekeltek együtt, valamint a saját sorozatával hatalmasat bukó Iron Fist/Danny Rand is elég szépen magára talált ebben a nyolc epizódban. Minden más viszont félrement: a Kéz már a Daredevil második évadjának történései alatt sem bizonyult érdekfeszítő ellenfélnek - és ezt még Sigourney Weaverrel sem sikerült ellensúlyozni -, illetve az évad borzasztó ütemezése is alávágott a "hétköznapi hősök" kalandjainak. Bővebben is értekeztem a sorozatról, néhány hónappal ezelőtti gondolataimat itt olvashatjátok.

15. Game of Thrones (HBO)

A negyedik évad óta nem élveztem ennyire a sorozatot mint idén, de azt viszont nem tudom, fogtam-e valaha annyira a fejemet GoT nézés közben, mint a hetedik szezon butaságain. D.B. Weiss és David Benioff pont akkor döntött rövidebb etap mellett, mikor a sorozatnak minden eddiginél jobban szüksége lett volna arra a plusz három epizódra; a logikusan végigvitt történetszálak helyett viszont lehengerlő látványt kaptunk (írtam is róla), valamint végre eljutottunk a történet utolsó harmadába - amit ugye George RR Martin "megtagadott" tőlünk. Szóval ha másért nem, azért mindenképp hálásak lehetünk a vitatott minőséget szállító készítőpárosnak, hogy legkésőbb 2019-ben pontot tesznek (még ha ideiglenesen is) a Hét Királyság történetének végére - ráadásul a hét évad alatt megismert és megszeretett karakterek miatt az utolsó néhány részben hatalmas potenciál rejlik.

14. American Gods (Starz)

Bryan Fuller kultikus, sokak imádatát élvező előző szériája miatt - aminek utolsó évadjáért személy szerint én nem voltam oda - akadtak fenntartásaim Neil Gaiman vaskos kötetének adaptálásával kapcsolatban, de szerencsére nem volt okom az izgalomra: az American Gods első etapja összességében egy vizuális és többé-kevésbé narratív értelemben is kielégítő prológusa volt az óceánon túlra kényszerült deitások történetének. Fullerék (akiket azóta menesztettek a sorozattól) jó érzékkel nyúltak a könyv azon részleteihez és szereplőihez akikben a könyvben nem jutott elég "játékidő", de sajnos kudarcot vallottak főhősük, Árnyék, érdekessé tételében - és azért valljuk be, Ian Fuckin' McShane társaságában unalmasnak maradni bizony teljesítmény -, viszont legnagyobb meglepetésemre Laura és Sweeney duója kárpótolt az évad minden egyéb hiányosságáért. Ilyen idézhetőségi-faktor mellett mondjuk ez nem is csoda:

"You're a fucking asshole, dead wife! You're a fucking asshole, dead wife! You're an asshole, dead wife!"

13. Master of None (Netflix)

Mindig nehéz helyzetben vagyok, mikor alapjáraton ugyan szeretek egy sorozatot, de nem egészen értem a körülötte lévő - vagy bizonyos történetszálai körüli - hype-ot. Na, a Master of None idei évadával is így jártam, ugyanis az ismerőseim többsége éltette az Aziz Ansari és Alessandra Mastronardi karakterei közti szerelmi szálat, amit azonban én elmondhatatlanul untam (ami azért is sajnálatos, mert a szezon jelentős hányada erre volt "elpazarolva"). Amikor viszont mással foglalkozott a sorozat, akkor párját ritkító szórakozásra invitálta a nézőt, legyen szó a fekete-fehérben játszódó itáliai kalandról, a New York-i munkásosztály életét bemutató harminc percről vagy az évtizedeken átívelő coming of age/coming out sztoriról - ami (teljesen jogosan) Emmy díjat is szerzett a sorozatnak. Az pedig csak hab a tortán, hogy a MoN-nál kevés szebb sorozat van a mai "tévés" kínálatban.

12. Better Call Saul (AMC)

Van egy mondás, miszerint nem becsüljük azokat, akik mindig ott vannak velünk. Ennek igazságtartalmát semmi sem bizonyítja jobban a Better Call Saulnál, ami már három éve szállít folyamatosan nagyon magas - és ami még fontosabb - kicsit sem hullámzó minőséget. Talán itt van a kutya elásva, ugyanis idén annyira konzisztens volt a széria, hogy a egyszerűen nem nyűgözött le/mozgatott meg annyira, mint mondjuk a hirtelen nagyot ugró Mr. Robot vagy a szintet lépő Vice Principals. A BCS egyszerűen csak a lehető legtöbbet kínálta, amit a tévézés 2017-ben nyújtani tud, sőt - mindazok ellenére, amit az előbb írtam - talán a sorozat legjobb epizódját is sikerült idén tető alá hoznia a Gilligan-Gould párosnak. Kétségem sincs afelől, hogy a negyedik évadról is ódákat zenghetek majd.

11. Fargo (FX)

Áltathatnánk magunkat azzal, hogy a Fargo harmadik évadjának volt esélye, hogy felérjen a szememben "all time classic"-státuszt elérő második etaphoz, de ez hazugság lenne - ugyanolyan, mint amilyennel anno a True Detective második évada előtt hitegettem magamat. Az idei minnesotai bűntörténet elmaradt a 2015-östől (akarom mondani 1979-estől), de a szinematográfia, az írás és a pazar színészi játékok (Carrie Coont, Ewan McGregort, Michael Stuhlbargot és persze David Thewlist ezúton is csókoltatom) így is egy páratlan és néhol bizarr élménnyé álltak össze - különösképp az évad utolsó 3 epizódjában. Éppen ezért nem is volt kérdés, hogy a Fargo utolsó(?) etapjának itt lesz a helye a legjobbak között.

10. The Good Place (NBC)

Holy mother forking shirt balls, megint az NBC-nek köszönhetjük a jelenkor legjobb országos sorozatát (nem feledlek, drága Community!). Eleanor és barátai túlvilági kalandjai idén is nagyon betaláltak nálam - ráadásul még nincs vége az évadnak, jövő év elején jönnek az utolsó epizódok. De az idén látott 7 (ha a januárban leadott első etapos részeket is számolom 11) rész is elég volt ahhoz, hogy a sorozat bekerüljön a személyes top10-embe. Michael Schur az 1x13-ban leszakította a nézők arcát egy tökéletesen kivitelezett WTF-momentummal (és verte meg saját játékában a Westroldöt), és ami még jobb, hogy arra a bizonyos csavarra képes volt kielégítő folytatást építeni. A The Good Place egészen egyszerűen iskolapéldája annak, hogy kell 2017-ben komédiát készíteni.

9. Big Little Lies (USA)

Az utóbbi évek "háziasszonyokkal megspékelt krimi/thriller"-trendje miatt (lásd: Gone Girl és The Girl on the Train) tartózkodtam a sorozattól, mert nem voltam benne biztos, hogy képes lesz újat mondani, illetve mutatni nekem. Hatalmasat tévedtem, pláne azért, mert a széria nem sok időt veszteget a "rejtélyes gyilkosságra", sokkal inkább a felső középosztálybeli drámázások és áskálódások legmélyére ás le. A ponyvákba illő konfliktusokat sikeresen hatástalanítja a remekül megírt forgatókönyv és persze a remek szereplőgárda: Nicole Kidman talán még sosem volt ennyire jó, Reese Witherspoonba 12 éves koromban voltam utoljára ennyire szerelmes, Alexander Skarsgårdtól pedig meghűlt az ereimben a vér. Nagyon magasra dobták azt a bizonyos ladbát, kíváncsi vagyok, a már berendelt második évadban sikerül-e leütniük azt, pláne a történet viszonylagos lezártsága okán. A Big Little Lies első etapja ettől függetlenül ékes példája volt annak, hogy egy sorozat boncolgathat úgy nagyon komoly témákat, hogy végig szórakoztató marad.

8. Mr. Robot (USA)

Az első évad anno jött, látott és győzött, a második viszont hagyott némi kívánnivalót maga után - bár tény, hogy hozott zseniális pillanatokat -, ezért nagy nyomás nehezedett a sorozat készítőjére, Sam Esmailra: úgy kellett megint a rajongókat kielégítő évadot szállítania, hogy (a sorozat összefüggő szerkezetéből kifolyólag) nem nyúlhatott vissza teljesen mindahhoz, ami a 2015-ös debütálást olyan népszerűvé tette. Éppen ezért létrehozta az előző két etap tökéletes hibridjét, melyben ugyan nyakatekert sebességgel halad a történet előre - és néha "vágatlan" epizódokkal teszi azt -, de van idő a csendes, visszafogott karaktermomentumokra is. Malek még mindig remekel a kamerák előtt, Esmail pedig továbbra is csodákat művel azok mögött. Egyedüli sérelmünk az lehet, hogy a széria néha erőltetetten próbál aktuális lenni, pedig régen különösebb erőfeszítés nélkül is képes volt az ilyesmire.

7. Rick and Morty (Adult Swim)

Hogy a fenébe lehet akkora hype-nak megfelelni, mint ami Dan Harmon és Justin Roiland őrült elméjének kreálmányát övezte aktuális évada előtt? A válasz az, hogy sehogy. Szerencsére a készítőpáros megpróbált felérni a rajongói elvárásokhoz, és erőfeszítéseik eredménye a sorozat eddigi legsokkolóbb és legsötétebb, még ha nem is feltétlenül legjobb évadja lett. A szezon vége felé már úgy tűnt, hogy a sorozat elkezd megrogyni saját nihilizmusa tetemes súlya alatt, de aztán az egész széria eddigi legjobb részével és egy szokatlanul könnyed, pozitív végkicsengésű fináléval sikerült kompenzálniuk. Fogalmam sincs, hogy még hány évad van Rick, Morty és az általuk teljesen felforgatott multiverzum történetében, de ami biztos, hogy végig velük tartok majd, ugyanis kevés széria van, amiért manapság ennyire lehet bolondulni.

6. Vice Principals (HBO)

Danny McBride anno előző HBO-s sorozatával, az Eastbound and Downnal dobott egy hatalmasat, de abban már tavaly biztos voltam, hogy a Vice Principals-szel képes lesz a néhány évvel ezelőtti teljesítményét is megfejelni. Nem is kellett csalódnom, a második évad betonbiztos helyet biztosított a sorozatnak a csatorna Pantheonjában. Az etapon nagyon meglátszott, hogy egyszerre forgatták az elsővel, de amellett, hogy tökéletes folytatása/konklúziója volt a tavaly megkezdett történetnek, még tovább fokozta az őrületet, illetve a visszataszító poénok és agyament helyzetek számát. Ami viszont még ennél is nagyobb teljesítmény, hogy mindemellett a VP fájdalmasan emberi is tudott maradni, és az utóbbi évek egyik legmegkapóbb megváltástörténetét mesélte el - ennek sikerében mondjuk vastagon benne volt McBride és persze a sokat, de sosem eleget éltetett Walton Goggins mesteri alakítása is.

5. Legion (FX)

Noah Hawleyt már a Fargo miatt is kénytelenek vagyunk a jelenkor legbefolyásosabb tévés arcai között emlegetni, de az idei tevékenységére már nem igazán lehet szavakat találni: nem elég, hogy összességében emlékezetes és veszettül szórakoztató módon búcsúztatta a havas Minnesotában játszódó sorozatát, de megmutatta a világnak, hogy kell igazi tétekkel bíró, túlzás nélkül zseniális szuperhős szériát csinálni. David Haller története egy pszichiátrián kezdődik, de miután a sztori hirtelen kanyart vesz és kivisz minket az intézet falai közül sem érezhetjük magunkat biztonságban: bármi megtörténhet, ráadásul bárhogyan, egyedüli konstansnak ámulatunk fog számítani. Színészi játék, csavaros, de a végére mégis logikusan összeálló történet és az utóbbi évek egyik legjobb villainje. Volt itt minden, amit szem szájnak ingerek. Arról, hogy miért is volt akkora élmény az évad, hosszabban itt értekeztem.

4. Bojack Horseman (Netflix)

A széria már a negyedik évadjánál tart, de még mindig nehezen tudom elhinni, hogy a depresszióról egy animációs sorozat (aminek ráadásul egy egykori ló sitcom-sztár a főszereplője) mesél legőszintébben. Raphael Bob-Waksberg viszont megint megcsinálta, a 3. etap letaglózó fináléját sikerült egy iszonyatosan erős (és vicces) évaddal folytatnia, melyben húzott egy váratlant és a 4x12 záróképsoraiban valami olyat villantott fel főhősünk, Bojack számára, amit eddig nem, vagy csak alig: reményt. Ez persze nem azt jelenti, hogy az ötödik évadtól teljesen optimista szemléletmódot várok majd - ezúttal számos mellékszereplőnek sikerült mélypontra érnie magán/szakmai életében -, de idén lefektették az alapokat ahhoz, hogy egy minden eddiginél nehezebb és összetettebb témát feszegethessenek a jövőben... nevezetesen azt, hogy milyen iszonyatosan nehéz feladat megváltozni, jobb emberré válni.

3. Mindhunter (Netflix)

A True Detective igazi 2. évadjára három évet kellett várni, de megérte. A Mindhunter szinte a semmiből jött és lett az egyik idei nagy kedvencem, pedig ha nem fémjelezik David Fincher nevével, talán esélyt sem adok neki. Ezzel hatalmas hülyeséget követtem volna el, ugyanis főleg dialógokból álló epizódok végig érdekfeszítőek (ez alól talán a pilot kivétel), izgalmasak és elgondolkodtatóak voltak. Azonban ami még ennél is jobb (és fontosabb), hogy a széria közel sem hétköznapi módon állt a már unalomig koptatott sorozatgyilkos témához - a készítő, Joe Penhall nem heroizálta a gyilkosokat (lásd: Dexter), nem állította be őket emberfeletti entitásként (lásd: Hannibal), hanem bizonyos értelemben elmesélte eredettörténetüket, de úgy, hogy pszichológiai kereteket szabott közel sem mindennapi elméjük kóros működésének. Az pedig csak hab a tortán, hogy Jonathan Groff, Holt McCallany és Anna Torv valósággal lubickoltak a szerepükben.

2. Twin Peaks (Showtime)

Nem vagyok biztos benne, hogy láttam-e különösebb és különlegesebb tévés évadot Mark Frost és David Lynch agymenésénél - pontosabban annak 25 évvel későbbi folytatásánál; ugyanis hiába elképesztő az, amit a készítőpáros a szemünk elé tárt tavaly, mindez nem valósulhatott volna meg az eredeti széria nélkül. Minden epizódot átjár valami keserédes szomorúság, ami olyan egyedülálló atmoszférát kölcsönöz a sorozatnak, ami csak a több mint két évtizedes hiátusnak hála valósulhatott meg. Ez persze nem jelenti azt, hogy a harmadik évad ne állna meg a saját lábán: tartózkodik, sőt, elvből elutasítja a fan service-t és az olcsó nosztalgiát, valamint próbára teszi a nézőt emocionálisan, illetve intellektuálisan is. Azt az idő fogja eldönteni, hogy tényleg a televíziózás legfontosabb darabjával volt-e dolgunk, de azt már most ki merem jelenteni, hogy ez a 18 epizód a Lynch-életmű legnagyszerűbb alkotása.

1. The Leftovers (HBO)

Semmi újat nem mondhatok ahhoz képest, amit ne mondtam volna el néhány hónappal ezelőtt: Damon Lindelof és Tom Perrotta mesterműve egy viszontagságos első évad után összehozta a lehetetlent, és az évtized sorozatává vált. A The Leftovers harmadik évadjában voltak halhatatlan rendőrfőnökök, párhuzamos valóságok, jövendőmondó csirkék, atombombák és oroszlánokkal megspékelt orgiák, de valahogy mégis a karaktereken, az ő életútjukon maradt a hangsúly, illetve azon a kérdésen, hogy vajon elég-e a világ megmentéséhez az, ha valaki megfogja a kezed.

Nagyjából tizenkét éve vagyok junkie, és bár örök kedvencem marad a Lost, sosem felejtem el a The Shield letaglózó zárását vagy a The Wire szinte fájdalmas aprólékosságát, ahogy nem szűnök meg hálásnak lennie a The Sopranosnak mindazért, amit a modern tévézésért tett, de a The Leftovers valami olyan tökéletessé és megismételhetetlenné állt össze a The Book of Nora címet viselő sorozatfinálé idejére, ami bizonyos értelemben az előbb említett klasszikusok fölé emelte a sorozatot - legalábbis a szememben.