Bár nyáron is bőven válogathatunk a 150-200 milliós szuperhős/katasztrófafilmek közül, 2017-ben oda jutottunk, hogy már szobánk kényelméből is élvezhetünk filmes megaprodukciókat megszégyenítő akciójeleneteket, hisz mint azt mostanra mindenki tudja, a tévé és mozi közti határ végleg eltörlődött. Ez a fejlődés persze az "egyszerűbb" sorozatok nézése közben is megfigyelhető (gondoljunk csak a The Leftovers vagy a Fargo párját ritkító szinematográfiájára), de a Game of Thrones és a The Defenders-szerű megaszériák nézése közben a leghangsúlyosabb. Mutatom is, hogy miért:

Persze ezen nem feltétlenül kell csodálkozni; a GoT (talán túlzás nélkül állíthatom) minden idők legnépszerűbb tévésorozata, mely a 90-es évek dereka óta minőségi kontentet szállító HBO-n fut, míg a Marvel Cinematic Universe Avengers-kisöccsének az évtized során a szériákat futószalagon gyártó Netflix ad otthont.

A sikátorokban és folyosókon bunyózó szuperhősök, illetve a jégzombikkal csatázó sárkányok történetének kivitelezésére így hát nem lehet panaszunk, de felmerül a kérdés, a pazar látványhoz képesek felérni a mozgóképalkotás egyéb aspektusai is? Mi marad ha lehántjuk róluk a csilivili CGI-mázat? Véleményemet a két széria aktuális évadjairól a tovább mögött/a kép alatt olvashatjátok.

Game of Thrones 7. évad: minőség vs. popkultúrális jelentőség

Bár - mint azt sokszor említettem már - a sorozatozás minden kétséget kizáróan aranykorát éli, illetve mindenki tisztában van vele, hogy a felnőtt, elgondolkodtató és igazán megrázó tartalmakat nem a moziban, hanem nappalinkban kell keresni, mégis ritka, mikor egy széria akkora tömegjelenséggé képes válni, mint a Game of Thrones. Szinte nem találkozhatunk olyan személlyel, aki nem látott volna belőle legalább egy részt vagy egy évadot, ami nem is csoda, hisz manapság nehéz úgy társalgásba elegyedni valakivel, hogy ne kerüljön szóba Tyrion, Havas Jon vagy mondjuk a sárkányok (és persze az elmaradhatatlan másodlagos női nemi jellegek).

A sorozat népszerűségének pontos okát nehéz megragadni, hisz hasaltak már el szép számmal a GoT-hoz hasonló blockbuster-szériák (az Avatar sikerét meglovagolni próbáló Terra Nova, példának okáért), szóval csak a látványra és csöcsökre hivatkozni botorság lenne a sorozat sikere kapcsán. A GoT egyik jól megragadható aspektusa - mondhatni gimmickje -, hogy szereplői hullanak akár a legyek - ráadásul a fontosabb karakterekért is eljön a kaszás. Ez persze frissítően hatott 2011-ben (sőt, még a harmadik évadban is megtudták lepni a könyvet nem ismerőket), de ez a formula is elfárad hét évad alatt, arról nem is beszélve, hogy mostanra eléggé nyilvánvalóvá vált, mely karakterek lesznek azok, akiket elkísérhetünk a keserű végig.

A sorozat minősége egy ideig vitathatatlan volt, az első négy évad simán ott van az HBO legjobb saját gyártásai közt, de a sokak által gyengébbnek tartott ötödik és hatodik etap is szállított olyan epizódokat, melyekről napokig, sőt, hetekig lehetett még témázgatni. Ezt a hanyatlást egyébként sokan annak tudják be, hogy a készítőpáros (D. B. Weiss & David Benioff) többé nem támaszkodhat a könyvszériával finoman szólva is komótos tempóban haladó George R. R. Martin műveire - illetve köztudott, hogy egy történetet sokkal nehezebb a nézők számára kielégítő módon lezárni, mint izgalmas konfliktusokat és konvenciókat megkerülő sztoriszálakat alkotni. Ezért is voltam kíváncsi, vajon a sztori utolsó szakaszába lépve, mivel tudnak majd előhozakodni a készítők a hetedik évadban.

A nézők komplex hozzáállását a sorozathoz az is jól mutatja, hogy a fantasyt, mint műfajt kicsit sem tette trendivé. Személyes tapasztalat, hogy bizonyos GoT-ot éltető emberek között még mindig ugyanúgy gáz arról beszélni, hogy tündékről és törpökről olvas az ember, mint volt az a széria kezdete előtt.

Az érzelmeim vegyesek. Egyrészt elégedett vagyok, ugyanis a negyedik évad óta nem élveztem ennyire a sorozatot, ugyanakkor csalódtam is, mert hiába történtek nagyvolumenű események ebben a hét epizódban, nem voltak kellően megalapozva, ezért nem ütöttek akkorát, mint kellett volna. Például: hiába talál egymásra az évadzáróban Jon és Dany, ha kapcsolatuk mindössze 20 percnyi screen time-re nyúlik vissza; megtörténik köztük aminek meg kell történnie, de összeborulásukat inkább hideg logika/fanservice vezérli, nem következik logikusan kettejük ismeretségének evolválódásából.

A szériát sokszor kritizálták (olykor jogosan, olykor jogtalanul) azzal, hogy túlzottan lassú, vagy azzal, hogy az utolsó két epizódig általában építkezés/expozíció zajlik. Egyet kell értenem azzal, hogy a rengeteg karakter miatt még a legerősebb évadok is töredezettnek érződtek néhol, de arra mindig figyeltek, hogy aprólékosan építkezzenek egy adott végpont felé (Ned halála, Vörös nász, Dany Westerosra érkezése). A The Dragon and the Wolf ilyen értelemben csúnya melléfogás: vákuumban működik a finálé, csak éppen az egész évad kontextusában veszti sokszor értelmét.

Mégis, azt kell mondjam, hogy összességében a GoT ezzel együtt is ott van a legnagyobbak között, már csak jelentősége miatt is: a könyvsorozat olvasói két évtizede várnak a Fal leomlására vagy éppen Jon származásának tisztázódására - és a sorozatnak hála, ezeket a sorsfordító pillanatokat valamilyen formában meg is kapták végre. A Game of Thrones-t ugyanis még legrosszabb pillanataiban is olyan emberek készítik, akik a szívükön viselik a rajongók sorsát, és kötelességérzetüknek hála, legkésőbb 2019-ben rajongók milliói kapják meg a konklúziót, melyet oly' sokáig megtagadtak tőlük. Már csak abban reménykedem, hogy a záróetapban visszanyúlunk a sorozat gyökereihez és a befejezés nem csak látványos, de átgondolt is lesz.

Értékelésem: 7,5/10.

The Defenders

Bár a GoT is adaptáció - ergo nem tér el az Álomgyár által kialakított XXI. századi trendtől -, a The Defenders bizonyos értelemben végképp biztonsági játéknak minősül: nem elég, hogy az évről évre egyre bővülő MCU (kisképernyős) darabja, de már 2015 óta építkeztek megvalósulása felé, összesen négy szuperhős sorozattal. Üzleti szempontból ez a megoldás egyszerre áldás és átok: a szuperhősökkel nagyon nehéz befürödni manapság, a minőségtől függetlenül számolhatunk egy nagy és viszonylag állandó nézőbázissal, ugyanakkor ekkora hype esetén a készítőknek fel is kell érnünk az előzetes elvárásokhoz. Nem kerülgetem a forró kását: a The Defendersnek - pontosabban két showrunnerjének, Douglas Petrie-nek és Marco Ramireznek - ez nem sikerült.

Félreértés ne essék, összességében élvezhető popcorn sorozatról beszélhetünk, ami nagy ritkán képes felérni az első MCU-Netflix sorozat, a Daredevil nagyságához, de a lassú kezdés és a gyenge főgonoszok egyszerűen kikezdik a szériát, mely képtelen nyolc részen keresztül fenntartani a figyelmünket.* 

És sajnos nem csak önmagában nézve lóg ki itt-ott a lóláb, a miniszéria akkor sem állja meg teljesen a helyét, ha a főszereplői önálló sorozataihoz hasonlítjuk: az akciójelenetek ugyan javultak valamelyest az Iron Fisthez képest, de nem érnek fel a Fenegyerek vágatlan csörtéihez; a konfliktusok ugyan fel vannak építve, de nem rendelkeznek olyan emocionális többlettel, mint a Jessica Jones esetében; illetve mintha néha megpróbáltak volna belenyúlni egy-két komolyabb témába, de ezek nem sikerültek olyan emlékezetesre, mint a Luke Cage esetén, mikor a klasszikus szuperhős/western történeteket helyezték gettóközegbe. Az egyetlen sorozat tehát, amin az Oltalmazók kérdés nélkül túltesz, az a Vasököl, ami finoman szólva sem a legnagyobb dicséret.

Mégis, Dany Rand karakterén keresztül tökéletesen be lehet mutatni, miért működik a négy hős spin-off sorozata: míg a saját szériája kapcsán sok kritikát kapott Vasököl, addig itt már lényegesen jobb lett a karakter megítélése, ugyanis gyermeteg jelleme sokkal jobban funkcionál egy csapata tagjaként, mint önmagában. Matt, Jessica, Luke és Dany ugyanis működnek együtt, jól kiegészítik egymást, szinte bárhogy párba állíthatók (bár Jessica Mattel, Luke pedig Danyvel az oldalán ragyogott igazán).

Elmondható tehát, hogy minden ami történik a sorozatban, fel van építve - csak épp nem feltétlenül jól (vagy logikusan) -, a csavarok, a Kéz mint főellenség, mind-mind visszavezethetőek a Netflix előző sorozataihoz. Talán éppen ebből kifolyólag vagyok kicsit csalódott. Annak idején, a Daredevil első évadának debütálásakor mindenki biztos volt benne, hogy többet kapunk a "kisstílű szuperhősök Bosszúállóinál", az ugyanis úgy viszonyult a szuperhőszsánerhez, mint a Drót vagy a Kemény zsaruk annak idején az epizodikus rendőrdrámákhoz.

Ezeknek a hangoknak valamennyire igazuk lett, még ha nem is úgy, ahogy azt annak idején gondoltuk. A The Defendersnek koránt sincs akkora hatása a tévés mezőnyre, mint annak idején az Avengersnek volt a blockbuster mozikra; tehát nem hogy nem lett több a Nagy Elődnél, de nagyon sok értelemben alulmúlta azt (pofás megvalósítás ide vagy oda).

A vegyes összkép ellenére mégis bizakodom az Oltalmazók jövőjét illetően: minden összevetve szórakoztató nyolc óraként könyveltem el a kosztümös kalandot, illetve az évad végén belengetett szálak ígéretes folytatásokat sejtetnek. Ha sikerül újradefiniálni a karaktereket az önálló szériákban, és egy jobb főgonoszt felvezetni a második évadra, akkor minden esély megvan, hogy a Pokol Konyhájának hősei felérjenek a bennük rejlő potenciálhoz. Elvégre az elméleti alapok idén már megvoltak, a megszerzett tudást már csak gyakorlatba kell átültetni.

Értékelésem: 7/10.