Mindannyiunk életében van egy korszak, mikor gondtalanok és boldogok vagyunk, a helyzet szomorú iróniája viszont az, hogy életünk ezen szakaszára szinte sosem emlékezünk, és ehhez az ártatlansághoz már soha többé nem jutunk vissza. Előbb-utóbb elérünk ugyanis egy pontot, mikor minden megváltozik: valami végérvényesen tönkremegy bennünk és megszűnünk tökéletesnek lenni. David Haller is átélte pontosan ugyanezt, azonban mentális betegsége miatt ennek a törésnek sokkal traumatikusabb következményei voltak számára, s ezek végül elmegyógyintézetbe juttatták.

A Legion-nek több szempontból is könnyű dolga volt (főhősével ellentétben), már jóval debütálása előtt: szuperhősös sorozat lévén eleve magának tudhatott egy kitartó és nagyon is empatikus nézőtábort, a néhány éve nagyot robbantó Netflixre érkező Marvel-sorozatokhoz hasonlóan nem kellett országos tévén sínylődnie és az FX-nek hála, az utóbbi évek egyik legambiciózusabb és kreatívabb showrunnerje, Noah Hawley vette védő szárnyai alá a pszichotikus mutáns és barátai közel sem mindennapi kalandjait.

Ha őszinte akarok lenni, már eleve Haley miatt biztos voltam a (kreatív és minőséget értendő) sikerben, de arra nem gondoltam, hogy pont egy képregény adaptációtól fogom megkapni az utóbbi évek leggyönyörűbben kivitelezett mindfuck-adagját, melynek még azt a bravúrt is sikerült összehoznia, hogy mindössze nyolc rész alatt élő és lélegző, illetve szerethető karaktereket prezentált nekünk. Azonban a szokatlan - és legyünk őszinték, cseppet sem nézőbarát - vizuális és narratív megközelítése miatt, a klasszikus szuperhőstörténeteken szocializálódott közönség egy meglehetősen nagy része lemorzsolódott az elmúlt hetekben, a kitartó rajongók viszont véleményem szerint minden idők egyik legjobb képerénysorozatával lettek gazdagabbak. További jó hír, hogy szerencsére érkezik majd a második évad is, mely nem új alapokról kezd (Hawley másik zseniális projektjével ellentétben), hanem folytatja az idén megkezdett történetet. A tovább mögött/a kép alatt részletezem, mitől is működött annyira az első évad.

A sorozat mögött álló kreatív elmék legokosabb húzása az volt, hogy bár egy összefüggő és koherens történetet mondtak el nyolc epizódban (illetve nagyjából a fináléig képesek is voltak felülmúlni magukat hétről hétre), mégis minden rész külön hangulatot képviselt és más-más kliséket állított a feje tetejére. Az elmegyógyintézetben töltött pilot után mutáns-terápiára koncentráló, emlékek között utazgatós folytatást kaptunk, melyet horrorfilmbe illő, pszichológiai thriller-elemekkel fűszerezett ötven perc követett, s ezzel szinte észrevétlenül lezárult az évad első szakasza.

Ekkor értünk el ugyanis az asztrál síkhoz, ami egyben az évad három és fél részen át tartó csúcspontját jelentette, tulajdonképpen a történet első fejezetének fináléját. A summerlandi banda tagjai ugyanis a Hármas Dívízió emberein végigküzdve magukat jutottak el David problémájának gyökeréig, a Legion pedig ezen a ponton fogta minden elvárásunkat és egyszerűen kivágta őket az ablakon: a már jól megszokott epikus leszámolásokat vagy máshol erőltetettnek tetsző revelációk olyan kreatív tálalásban kaptuk meg, hogy kénytelen voltam elégedetten vigyorogni a játékidő 90%-ában.

A sorozatnak ehhez persze sokáig sötétben kellett tartania minket David erejének/problémáinak pontos természetét illetően, azonban sosem nézte hülyének a nézőt, illetve Hawleyék nem is akartak megvezetni minket. Szimplán csak belehelyeztek minket egy, a saját realitásában sem biztos fiatal férfi szemszögébe, aki próbálja kihozni a legtöbbet reménytelen helyzetéből. Ebben pedig barátai és szerelme vannak segítségére, a sorozat ezen aspektusa pedig a kellő emocionális alapot is megadta az egyes történéseknek. Mindez persze nem valósulhatott volna meg a színészek pazar játéka nélkül: a Dan Stevens és Rachel Keller közti kémia szinte kézzel tapintható, Aubrey Plaza túlzás nélkül a legjobb mozgóképes villain a Guilty Remnant és a Nolan-féle Joker után, valamint Jean Smart, Jemaine Clement és Bill Irwin is messze felülmúlták minden elvárásomat, lehengerlő teljesítményt nyújtottak végig.

"Just promise me, if you get lost, we get lost together."

A kissé keserű szájíz mindössze annak köszönhető, hogy az Amahl Faroukkal történő bizarr konfrontáció után, a finálé már csak lagymatag epilógusként, a második évados asztalterítés eszközeként szolgált. Ezt a botlást azonban gond nélkül elnézem Hawleynek és stábjának, ugyanis 2017-ben, az univerzumépítés trendjének csúcspontján alkottak egy egészen különleges, megalkuvást nem ismerő, önmaga jogán létező szuperhőstörténetet, mely minden furcsasága ellenére is a jelenben létezik, nem az elkövetkező évek folytatásainak próbál alapokat teremteni.

Értékelésem: 8,5/10