Brandon Sanderson a modern kori fantasy egyik fenegyereke, akitől mostanáig mégsem olvastam semmit - ennek első sorban az az oka, hogy túlságosan magával ragadtak Lawrence, Abercrombie és Rothfuss szintén ebben a műfajban alkotott irományai. Az előző év végén azonban úgy döntöttem, hogy itt az ideje korrigálni eme hiányosságomat, és bár tisztában voltam vele, hogy Sanderson meglehetősen termékeny író (sokan az anti-G.R.R. Martinként tartják számon), illetve történetei összefüggenek (egy hatalmas univerzumban játszódnak, ennek ellenére önmaguk lábán is megállnak), mégis az első trilógiáját választottam kezdésül stand alone kötetei helyett.

Ennek oka mindössze annyi, hogy egyszerűen érdekelt, karrierje kezdetén Sanderson mennyire értett a világ és karakterek megteremtéséhez, illetve az érdeklődés három könyvön való fenntartásához. A válasz nyilván valamennyire kódolva van annak puszta tényében, hogy vettem a fáradságot egy, az egész trilógiát felölelő kritika megírásához, de azért ennek ellenére jóval árnyaltabb a kép a Scadrial fiktív világában játszódó történet kapcsán. Minimális spoilerekkel és eseményleírásokkal tűzdelt véleményem a kép alatt/a tovább mögött olvasható.

A szerző saját bevallása szerint, magához a történethez a heist filmek iránti rajongása adta meg az alapokat (Ocean's Eleven, Reservoir Dogs), illetve az az elgondolás, miszerint mi van vajon akkor, ha a jó és rossz közötti harc egyszerűen értelmét veszti, lévén, a gonosz már nyert, a Sötét Úr basáskodik a világ felett.

A Végső Birodalom (mely a trilógia első kötetének címét is szolgáltatja) a fent vázolt autokratikus rendszer szerint épül fel: ezer éve alapította az isteni erőkkel bíró, halhatatlan Uralkodó, aki azóta is vaskézzel felügyeli Birodalmának mindennapjait. A nemesek fényűző, bálokkal tarkított arisztokraták életét élik (ezen társadalmi réteg tagjainak ősei segítették az Uralkodót hatalomra), ezzel ellentétben a többi elnyomott nép leszármazottjai, a szkák, kvázi rabszolgaként tengetik mindennapjaikat. A kék égbolt, az arany színekben pompázó nap, a dús, zöld fű pedig már mind a múlté, hamu hullik az égből évszázadok óta, éjszaka pedig gyilkos köd ereszkedik az utcákra, a régmúlt tájképeire pedig szinte teljesen rátelepedett a felejtés jótékony(?) homálya. Ez lenne tehát a Ködszerzet-trilógia alapvetése, innen indulunk, mikor a valamikori tolvajkirály, Kelsier, úgy dönt, eljött a változás ideje: elhatározza, hogy csapata segítségével megdönti az Ezeréves Birodalmat.

Ez így felvázolva rohadt érdekesen hangzott, a kérdésem csak annyi volt, hogy lehet minderre egy egész trilógiát felfűzni? Nehezen tudtam elképzelni, hogy az első könyv után fent lehet tartani a feszültséget, a banda tervezgetései könnyen repetitívvé válhattak volna hosszútávon. Sanderson két mesteri húzással oszlatta el a félelmemet: az egyik, hogy az imént közölt szinopszis a teljes trilógia nagyon elhanyagolható százalékát fedi le, a jól kigondolt történetnek és folyamatos csavaroknak hála, a fő cselekmény (szinte kínzóan) lassan fedi fel magát előttünk. A másik zseniális kreálmány a könyvek kapcsán pedig az egyedülálló mágiarendszer, melyhez hasonló, jól kigondolt jelenséget még nem igazán láttam a műfajon belül.

A mágiát jelen esetben allomanciának hívják és tökéletes (ál)tudományos alapokon nyugszik: a különböző hatalmakkal fémek ruházzák fel a személyt, mikor azok az egyén szervezetébe jutnak. Tíz számunkra is ismert alapfémmel és azok ötvözeteivel ismertet meg minket az első könyv (acél, vörösréz, bronz, vas, stb.), melyek az "égetés" nevű eljárás segítségével mozgósíthatóak és ruházzák fel az allomantát* különleges képességekkel.

Ilyenek például az ember feletti erő és gyorsaság, a végletekig kifinomult érzékszervek, illetve a számomra két legizgalmasabb tulajdonság, a vonzás és taszítás. Taszítás esetén, a égető egy elég stabil fém tárgyra képes erőt gyakorolni (például egy földön pihenő pénzérmére), minek hatására az így felgyülemlett energia a levegőbe repíti, levitálhat; a vonzás során pedig az égető és az adott fém tárgy között feszülő mágneses energiának hála, a Ködszerzet/allomanta Pókemberként suhanhat végig a hamulepte utcákon.

A mágia ilyen fokú kidolgozása azért is fontos (legalábbis számomra), mert így Sanderson megkímél minket a deus ex machniáktól, a karaktereknek szorult helyzetben nem jelennek meg új tulajdonságaik, az addig a pontig lefektetett szabályok szerint kell magukat kiverekedni a szorult helyzetekből. Apró, de üdítő újdonság ez, illetve külön plusz, hogy az allomancia mibenlétét lépésről lépésre értjük meg mi is, ugyanis a sorozat (női)főszereplője, Vin, szintén kezdő ködszerzet a könyv elején, így számára is újdonságnak hat minden fémekkel kapcsolatos információ. Íme egy kis ízelítő, mennyire összetett is emberi mágnesnek lenni Brandon Sanderson fiktív univerzumában.

És most jöjjön a feketeleves.

Képességeimhez mérten a lehető legjobban próbáltam átadni, milyen jó ötletekkel zsonglőrködik Sanderson, a világ megteremtésétől, benépesítésétől kezdve (a kandrákról és kolosszokról még szót sem ejtettem), a varázslatok működéséig, valamint a történet felépítéséig minden téren remekel, de mikor ezek megírásáról van szó, jobb szó híján seggre esik. Prózája olyan amilyen, a fantasy műfajban olvastam már rosszabbat is - az akciójelenetei pedig lélegzetelállítóan pörgősek, filmbeillőek -, de párbeszédei borzalmasak, teljesen kizökkentenek bizonyos jelenetekből, hiába lenne meg amúgy azoknak a szükséges emocionális súlyuk*. A bandatagok hol középiskolások fogalmazásaiba illő módon filozofálnak, elmélkednek a világ nagy dolgairól, amit borzalmas olvasni, de még ennél is volt lejjebb: mikor "poénkodnak" egymással, végig úgy éreztem, mintha Sanderson csak filmekből ismerné, milyen az, mikor az embernek barátai vannak.

Ez a probléma pedig nem szűnt meg, ahogy haladtunk előre a történetben. Sőt, ironikus módon pont hogy egyre sarkalatosabb vált, ugyanis az első könyv versenyfutamba illő tempóját követően (ami sokszor elvonta a figyelmem az előbb említettekről), a trilógia két másik kötete alaposan behúzza a kéziféket. Ez alapjáraton nem lenne probléma, Stephen Kingnél például pont azt imádom, mikor nem történik semmi, mert annyira jól tud hangulatot teremteni, karaktereket felrajzolni, ám Sanderson (még) nem rendelkezik ezzel a tehetséggel (bár olvasói szerint a Stormlight Archive sorozatában jelentősen javult a helyzet, de ezt megerősíteni egyelőre sajnos nem tudom).

Szerencsére a pozitívumok jócskán túlsúlyban vannak a negatívumokhoz képest, és ha a túlnyújtott, egyéni ideálokat torkunkon leerőltetni kívánó második könyvön túljutunk (mely egyébként briliáns csavarral zár), a harmadik könyv némileg kárpótol minket az első felében, aztán felmossa velünk a padlót a másodikban. Ennek fő oka a történet mesteri megszerkesztettségében és átgondoltságában keresendő. Szó szerint minden homályos utalás értelmet nyer, minden csavar kellően megalapozott, és a karakterek minden egyes döntésén az egész világ sorsa múlik, ahogy az egy ehhez hasonló epikus fantasyban el is várható.

"I want to show in my writing that there is something inherently good inside human beings."

Bár csak most ismerkedem a szerző irományaival, de a Ködszerzet-trilógia szívszorító befejezése után egy valami biztossá vált: minden írói gyengesége ellenére, Sanderson a történet végére talált valamit a hamu vastag rétege alatt (valamit, amiről sok alkotó a grimdark-korszak tetőpontján egyszerűen elfeledkezett): emberséget. Merem remélni, hogy ez a vonás minden másnál markánsabb kapocsnak bizonyul majd könyvuniverzumának különböző darabjai közt. A trilógiát pedig összességében 7,5/10-re értékelem.