Negyven éven át tartó párharc két különleges elme között, vér, erőszak, ütős dialógusok, ha nem is feltétlen szerethető, de ami a legfontosabb, emlékezetes karakterek... ezt mind megkaptam Don Winslow két kötetben megjelent, több mint 1500 oldalasra duzzadó sagájától. A The Power of the Dog és The Cartel a dél-amerikai drogháborúk történetének komor, megalkuvást nem ismerő meséi, melyek igazi tragédiája, hogy bár (főleg) fiktív karaktereket mozgatnak, lényegük mégis a valóélet borzalmaiból gyökeredzik. A lapokon elénk táruló szörnyűségek kivétel nélkül megtörténtek valamilyen formában, sőt, Winslow remekműveinek kiolvasásakor azzal sem nyugtathatjuk magunkat, hogy a rémálom végére értünk: a háború ugyanis ezekben a pillanatokban is tart, a kábítószer megállíthatatlanul ömlik a világ különböző pontjaira, és továbbra is ezrek életét mossa el a hófehér áradat.

A könyvek erényeit minimális spoilerekkel megfűszerezve, a tovább/kép alatt éltetem tovább.

Elismerem, a történet talán legbazáribb aspektusával kapott meg, nevezetesen a "két kivételes elme évtizedeken át tartó párharcával", illetve a szeretteit, családját (egyszóval mindenét) elvesztő hánytatott sorsú hős unalomig koptatott archetípusával. Mielőtt sekélyeséggel vádolnátok, hadd osszam meg saját magam védelmében azt, hogy Winslow ezekbe a toposzokba is játszi könnyedséggel lehel életet. A nagyrészt események középpontjában álló Art Keller és Adan Barrera nélkülöznek mindenféle szükségtelen manírt, vagy kínos heroizálást/démonizálást - Art egy eleinte ambiciózus, majd megkeseredett, a siker érdekében mindent feláldozó emberi roncs, Adan pedig a kezdetekkor önmagát éppen csak igazoló, a későbbiekben a társadalom és a humánum alkotta törvényeket áthágó, gátlástalan gazember. Mégis végig érdekelt sorsuk, ugyanis kis túlzással, életük minden pillanatát végigkövetjük, értjük a motivációikat, így mikor a szélsőségességek irányába sodródnak, elégedetten csettinthetünk: elborzasztó cselekedeteik nem a sokkfaktor miatt kerültek a könyvek lapjaira, épp ellenkezőleg, nagyon is megalapozottak, és ami a legszörnyűbb, érthetőek is. Tegyük fel a kérdést, mi mit tennénk azokkal az emberekkel, akik brutálisan megcsonkították legjobb barátunkat? A válasz valószínűleg közel sem annyira kézenfekvő, mint ahogy azt elsőre rá szeretnénk vágni.

Winslow kokainmámortól és a lőpor illatától megvadult lidércnyomása azonban nem (csak) az ő kettejük története, már-már Game of Thronest megszégyenítően sok karakter sorsát követhetjük végig, alig győzzük kapkodni a fejünket. Van itt minden, mi szemszájnak ingere: aranyszívű prostituált; ír maffiózóból gerillaharcossá vedlett, PTSD-vel küzdő veterán és múltjától menekülő sicario; Barackos névre hallgató, 130 kilós itáliai maffiózó; testi adottságait drogcsempész-karrier beindítására használó bombázó; az egyházzal szembeszegülő, láncdohányos pap; 11 évesen az eszement mészárlás útjára tévedő srác; kötelességtudatból, megkínzott országát elhagyni képtelen doktornő... tehát mindent megkapunk, amit egy ilyen történettől elvárunk, sőt még többet is, hisz sokszínűségüknek hála, a karakterek tűpontos korrajzokat és helyzettanulmányokat biztosítanak a modern- és harminc évvel ezelőtti Mexikóról.

Mint azt mondtam, Art és Adan párharcának nagyobb eseményláncolatai/motívumai szorosan összefüggnek, de ezek inkább az első könyvben dominálnak: itt tényleg úgy érezhetjük, hogy egy dokumentarista regény eposzi narratívával megspékelt verzióját kaptuk kézbe; a második regény első fele lényegében az első farvízén evez, elvarrja/folytatja annak megkezdett szálait, de aztán a közepén történik valami egészen váratlan: Winslow húz egy David Simont.

A Drót egekig magasztalt, ambiciózus készítőjének egyetlen egyszer remegett meg a keze Baltimore hajszálpontos korrajzának megalkotásakor: mikor saját szakmájáról, nevezetesen az újságírásról kellett írnia. Sokak szerint ez az azóta kultikus státuszba lépett sorozat leggyengébb évadát eredményezte (jómagam ezt vitatom), Winslow mégis remekül jött ki a szokatlan nézőpontváltásból. Újonnan behozott karakterei újságírók, és ami még fontosabb, értelmiségi hazafik, férfiak és nők, akik egyetemi diplomájuk ellenére képtelenek felfogni a borzalmakat, melyek daganat módjára emésztik fel szeretett országukat. Mit csinálsz, mikor a szemed láttára sorvad el mindaz, amiben hittél és szerettél? Hát írsz róla... de aztán egy idő után kikopnak, értelmüket vesztik a szavak, nem marad más, csak a rút igazság. Winslow az ő áldozatos, alkoholban, gyászban és önsajnálatban dagonyázó történetükkel töri össze az olvasó szívét (az első könyvben ezt a drogháborúk közvetlen áldozatainak bemutatásával tette). Az utolsó előtti fejezetben olvasható blogbejegyzés egyszerre magyarázat az általunk indirekt mód átélt borzalmakra, és dühös harci kiáltás a változásért. A szemünkbe és a lelkünkbe égnek a sorok, mert univerzális igazságot tartalmaznak, és ezt minden túlzás nélkül állítom.

Éppen ezért, mikor elérkezünk a "jó és rossz" rég várt leszámolásához, Kellerhez és Barrerához hasonlóan, mi sem éljük meg a katarzist, hisz egyszerűen túl hosszú és túl véres volt az idáig vezető út. A Nagy Finálé utáni epilógus pedig gyenge sebtapasza azoknak a mély sebeknek, melyet Winslow igazságba csomagolt meséje vágott rajtunk. Elfedik ugyan a sérüléseket, de nem gyógyíthatják be azokat, ugyanúgy, ahogy a bosszú sem lehet gyógyír a múltban minket ért sérelmekre. Rég volt rám ekkora hatással könyv, még ha megszakad a szívem, ha arra gondolok, mi mindennek kellett megtörténnie, hogy ezek a művek elkészülhessenek. Értékelésem: 9/10.