Ha a 14 évesen valaki azt mondja, hogy 2017-ben, kevesebb mint egy hónap eltéréssel beülhetek a moziba a The Gunslinger és az IT filmes feldolgozásaira, valószínűleg elsírom magam örömömben. A borzongatás mesterének ugyanis ezzel a két művével sikerült legjobban betalálnia nálam, oly' annyira, hogy mind a mai napig ott vannak a(z egyelőre sem fizikai, sem virtuális formában nem létező) "valaha volt legjobb"-könyvek listámon.

Éppen ezért csalódtam hatalmasat a Setét Torony-adaptáció első részének fogadtatását látva, és vártam egy egészséges adag szkepticizmussal az Az mozgóképes verzióját. Mivel feltételezem, hogy mások is szorongással várták a filmet, gyorsan a lényegre térek: mindenki megnyugodhat, az Az ugyan nem vált az évtized meghatározó horrorklasszikusává (ne felejtsük el, a rendezői székben végül nem Carry Fukunaga trónolt), de összességében egy kellőképpen rémisztő, jól felépített és pont egészséges mértékben szentimentális alkotást kaptunk.

A filmmel kapcsolatos további (és spoilermentes!) gondolataimat a tovább mögött/kép alatt olvashatjátok.

A történet alapvetését azért gyorsan lelövöm: Derry (fiktív) városában járunk az 1980-as évek végén. Alig néhány hét lefolyása alatt több gyerek is eltűnik, rejtélyes körülmények között. A film egyik főhőse Bill (Jaeden Lieberher) közvetlenül is érintett az egyik ilyen ügyben, így hát úgy dönt, hogy a beköszöntő nyár folyamán barátaival kideríti, mi is van az események hátterében.

Annak idején a könyv egyik legnagyobb erősségének a hibátlan karakterábrázolást éreztem, ami már csak azért is nagy bravúr, mert King nem egy, nem is kettő, hanem hét főbb karaktert mozgat az 1500 oldalas monstrum lapjain. A film még a 133 perces játékidő ellenére sem képes ezt a bravúrt megismételni, de szerencsére - első sorban a gyerekszínészek kitűnő játékának köszönhetően - relatív gyorsan képes azt elérni, hogy érdekeljen fiatal hőseink sorsa. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a banda tagjai nem osztoznak "offscreen-történelmen" (a Vesztesek Klubja a film közben alakul meg), akkor végképp jár a főhajtás az íróknak/rendezőnek, ugyanis az alapmű bizonyos fokú megcsonkítása ellenére is iszonyatos mennyiségű történést, de ami még fontosabb, karaktermomentumot kellett a filmbe pakolniuk:

"Heten ​voltak, gyerekek – mind a heten a másság számkivetettjei: Bill, a bandavezér, mert dadogott; Ben, akit kövérsége miatt csúfoltak; Richie, aki mindig előbb jártatta a száját, és csak azután gondolkodott; Stan, akit zsidósága miatt közösítettek ki a többiek; Mike, akit a bőre színe miatt; Eddie, aki félt, szorongott, és persze súlyos asztmás volt, és végül az egyetlen lány, Beverly, aki csak szegény volt, rossz ruhákban járt, és akit az apja ütött-vert, testileg-lelkileg terrorizált. Ők jöttek össze, kötöttek életre-halálra szóló barátságot és vérszövetséget, ami oly nagy erőt adott nekik, hogy még a város életét pokollá tevő, huszonhét évenként feltámadó, gyermekekkel táplálkozó, ezerarcú szörnnyel is szembe mertek szállni odalenn, a város alatti kiismerhetetlen csatornarendszer labirintusában."

Éppen ezért zavaró, hogy a moziban ülve sokszor úgy éreztem, meg kell lennie egy kötelező adag "horrorelem-kvótának", ezért szinte minden jelenetben történik valami véres vagy sokkoló, így a csendes, visszafogott pillanatok nem teljesedhettek ki igazán. Néhány példa:

• A szeretett személy elvesztésén töprengő fiú végre meditálhat a veszteségén? Nahát, a pincéből rögtön furcsa zajok jönnek, melyeknek utána kell járnia.
• Az apai terrortól kis időre szabaduló Beverly (Sophia Lillis) talán örülhet egy, az életében beállt pozitív változásnak? A csövekből már kúszik is felfelé valami rettenetes.

Az olcsó ijesztgetéssel eltöltött perceket használhatták volna a gyerekek belső konfliktusainak pontosabb prezentálására, de talán az is érdekesebb lett volna, ha tovább bővítik kicsit Derry mitológiáját - az alapművet ismerve mondom, hogy erre bizony lett volna lehetőség -, Hollywood úgyis szeret manapság univerzumokban és összefüggő filmekben gondolkodni.* A jól adagolt, feszültségtompító humor és a színészek kiváló kémiája azonban menti a menthetőt, így a Nagy Fináléhoz érkezvén, tényleg van miért a karfát szorítanunk, ugyanis érdekel minket Bill és bandája sorsa.

A meglepően sok bohócjelenlét miatt azonban paradox módon Pennywise/a Krajcáros/Az kispadra kerül, és a jumpscare-ken túl közel sem hozzá köthetőek a film legrémisztőbb pillanatai (ahhoz az árnyékok közt leledző lény túlságosan a képünkbe van tolva). Andy Muschiettinek és csapatának hál' istennek sikerült King történetének egy lényegi részét megragadnia: nevezetesen, hogy milyen az, mikor gyermekként nem számíthatunk a szüleinkre - és úgy en bloc a felnőttekre -, mert azok elfordulnak tőlük és nem hisznek nekünk, de ami még rosszabb, bennünk sem.

A valamivel több mint két óra alatt rengeteg halál és szenvedés elkerülhető lenne, ha a gyerekszereplőknek volna kire támaszkodniuk. De nincs. Egyedül vannak egy hideg és szenvtelen világban, ahol nem szabad elengedniük egymás kezét, és ironikus módon nekik maguknak is fel kell nőniük, hogy jobb emberré válhassanak elődjeiknél.

Ennek a folyamatnak pedig szemtanúi lehetünk, ha a film elég jól teljesít és elkészülhet a második rész. Ebben pedig nagyon reménykedem, mert ha nem is teljes pompájában, de újra élhettem az egyik kedvenc történetemet, ez pedig több, mint amire néhány napja számítottam, pontosabban számítani mertem. Nem tudom mennyire néztek hülyének, de életemben először az arcomon széles vigyorral távoztam egy horrorfilmről.

Értékelésem: 8/10.