Érdekes éven vagyunk túl, olyanon, melyre a különböző tragédiák és halálesetek miatt valószínűleg sokan és sokáig fogunk emlékezni az elkövetkezendőekben, a szórakoztatóipar világában (Inside the Box!) azonban szerencsére nem volt ilyen siralmas a helyzet: bár egyre több filmes univerzum épül (a Star Wars és a MCU mellett J.K. Rowling világába is ismét betehették lábukat az érdeklődő muglik... azaz magnixek), de akadtak olyan gyöngyszemek is, mint az Arrival és a The Nice Guys, melyek ellensúlyozták valamelyest Hollywood megalomániáját, és jóval emberibb témákat feszegettek, illetve mertek kockázatot vállalni.

Sorozatos téren más volt a helyzet (bár a szuperhős mánia megfertőzte kisképernyőt is), az elmúlt évek tendenciája folytatódott, és az érett, jól átgondolt alkotások legnagyobb részt ismét a televíziókon (illetve számítógép monitoron) keresztül érkeztek otthonunkba. Ez azért is nagy szó, mert idén olyan közönség és kritikus kedvencek szüneteltek, mint a The Leftovers, a Fargo vagy a Rick and Morty.

Nekem az elmúlt évekkel ellentétben, a PeakTV korszak kellős közepén, minden eddiginél kevesebb sorozatot sikerült megtekintenem, többek között ezzel (is) magyarázható, hogy a listámból kimaradnak olyan nagyágyúk, mint a The Night Of és az Orange is the New Black negyedik évadja. De akkor miket néztem? Mik voltak azok a sorozatok, melyeket méltónak találtam (jogosan vagy jogtalanul) a figyelmemre? A kattintás után/kép alatt olvashatjátok a listámat!

16. Banshee (Cinemax)

Azt kell hogy mondjam, a tévézés legtökösebb sorozatának (pontosabban annak készítőinek) sem sikerült venni az akadályt, melybe rengetegen belebuktak az elmúlt években - azaz nem sikerült kielégítő záróévadot prezentálniuk leghűségesebb rajongóik számára. Szerencsére nem lett olyan borzasztó a végeredmény mint a Dexter záróévadja esetén, csupán egy minden eddiginél vérszegényebb évadot kaptunk, emlékezetes akció-, és szexjelenetek nélkül - mintha a széria, főhőséhez hasonlóan belefáradt volna az előző évadok erőszak- és erotikadömpingjébe. A finálé szerencsére valamelyest enyhítette keserű szájízünket, szép és emlékezetes búcsút vehettünk a furcsa, de annál szerethetőbb karakterektől.

"This is where I leave you, Banshee, Pennsylvania. Suck my tit!"

15. Daredevil (Netflix)

A második évados minőségromlás ha nem is törvényszerű a sorozatok világában, de akadt már rá elég precedens, hogy fenntartással kezeljük egy-egy első etapjában jól szereplő széria új fejezetének debütálását. A Daredevil második évada ugyan erősen kezdett, az első négy, Punisherre épülő epizódjában talán még felül is sikerült múlni a sorozat első tizenhárom részét. Ez azonban csak prológusnak bizonyult, az Elektrával és ninjákkal megbolondított második felvonás már kapkodósra és önismétlőre sikerült, a totális kudarctól Scott Glenn és Vincent D'Onofrio vendégszereplése, valamint az Élodie Yung és Charlie Cox közti kémia mentette meg a sorozatot.

14. Aranyélet (HBO Magyarország)

A második évad ugyan még javában zajlik, de talán megelőlegezhető a vélemény, miszerint hiába lett látványosabb, színesebb, szagosabb elődjénél, összességében alulmúlta az első évadot. Túl sok történést próbáltak beleszuszakolni a készítők a mindössze nyolcrészes évadba, amit a karakterek sínylettek meg (Janka és Mira különösen). Aggodalomra persze nincs okunk, a sorozat még így is messze túlszárnyal minden másik hazai próbálkozást, a színészek többsége még mindig brillírozik, a rendezés pedig továbbra is párját ritkító - tehát kijelenthetjük, hogy a hazai HBO zászlóshajója nemzetközi piacon is megállná a helyét.

13. Mad Dogs (Amazon)

Shawn Ryan a The Shield egykori készítője (Cris Cole-lal, az eredeti, brit széria készítőjével társulva) most alkotott először igazán emlékezeteset kultikus zsarudrámája 2008-as befejezése óta. A négy barát Beliz egzotikus tájain játszódó kalandja egy jó ütemű, adrenalingőzös és vicces egyévados próbálkozásnak bizonyult, melynek bravúrja, hogy több egyenértékű karaktert tudott mozgatni, anélkül, hogy a főbb karakterek elnyomták volna egymást. A kreatív nézetkülönbségek miatt (pontosabban azok elkerülése végett), a második évad sajnos nem készül el, a sorozatnak viszont minden kétséget kizáróan ott van a helye az "Egy évados csodák Pantheonjában".

12. Game of Thrones (HBO)

Az HBO legnépszerűbb szériája sikeresen korrigálta a tavalyi kisiklását, és egy a megszokotthoz képest is látványos, jól előadott, bár középtájon kissé leülő évaddal jelentkezett, mely ezzel hivatalosan is beelőzte a sorozat alapjául szolgáló regényciklust. A készítőpáros, David Benioff és D. B. Weiss a hatodik évad lehengerlő fináléja után úgy tűnik elbír majd a két évadosra tervezett végjáték levezénylésének feladatával, minden adva van, hogy méltó módon zárják le a megtépázott Hét Királyság történetét, a két év múlva esedékes záróévadban.

11. Atlanta (FX)

Nyilván gyerekes dolog egy színészre neheztelni egy jól megalapozott szakmai döntés miatt, de sokáig dühös voltam Donald Gloverre, aki a saját karrierjének beindítását választotta a Community helyett, így az ötödik évad közepén otthagyta a sorozatot. Hangsúlyozom, ez a néhány évvel ezelőtti énem hülyesége, a távozásából a sorozat még nyert is valamit (talán ennek köszönhetjük minden idők egyik legjobb sitcom-sorozatfináléját), és az Atlantát megtekintve nyilvánvalóvá vált, Glover piszok tehetséges. A fekete közösségek világát bemutató 20 perces sorozat kíméletlen, ugyanakkor egészséges mennyiségű önreflexiótól koránt sem mentes szabadszájúsággal beszél például a faji megkülönböztetésről és az erőszakról, valamint a gyermekvállalás és karrierépítés konfliktusát is behatóbban boncolgatja. A szürrealizmus is abszolút kenyere a szériának, a Pulp Fiction előtti tisztelgések, illetve a láthatatlan autók sem állnak távol a világától. Valahogy így nézett volna ki a Drót, ha David Simon helyett Dan Harmon és David Lynch a készítői.

Az már csak hab a tortán, hogy talán az előző év legjobb komédiaepizódját is az Atlanta hozta el nekünk.

10. Mr. Robot (USA)

Minél magasabban van az ember, annál nagyobbat tud zuhanni, azonban Sam Esmail, a Mr. Robot zseninek kikiáltott készítője mindent megtett, hogy ez a zuhanás minél emlékezetesebb legyen. A második etap jócskán megosztotta a közönséget, hisz megint egy előre megjósolható csavart próbáltak lenyomni az egyre szemfülesebbé váló nézők torkán, valamint az expozíciót is jócskán túlnyújtották. Viszont mindezt egyedi módon tették: a zene, a képi világ és a kimagasló színészi játékok egy olyan bizarr egyveleggé álltak össze, amilyenre nem igazán volt még példa a televíziózás történetében.

9. Black Mirror (Netflix)

Charlie Brooker idén Netflixre költöző antológiaszériájának harmadik évadja a szokásos három epizód helyett hat résszel tért vissza, és ahogy azt megszokhattuk, meglehetősen vegyes összképet kaptunk a brit gyökerekkel rendelkező tech-horrortól. Ambíciókból azonban ezúttal sem volt hiány, így hiába vannak a listán kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújtó sorozatok, a 3x03 és 3x04 olyan érzelmi hullámvasútra ültették fel a gyanútlan nézőt, hogy kérdés sem volt, ott van a helye a legjobbak között.

8. Westworld (HBO)

Az HBO néhány éve sikeresen kikecmergett a gödörből, melybe első aranykorának végén került, hála a Game of Thrones-nak. Azonban az alternatív középkorban játszódó kardozós-baszós sorozatuk óta nem volt olyan dobásuk, mely hosszú távon legalább akkora elismerést tudott volna kivívni magának, mint a jelenlegi lista 10. helyezettje (a True Detective-nek ugyan megvolt az esélye az átütő sikerre, de Pizzolatto antológiájának második évadjával csúnyán elherdálta a lehetőséget). A szerencsétlen szériát talán Jonathan Nolan és Lisa Joy jövőben játszódó lövöldözős-baszós sorozatával törhetik majd meg, mely az elképesztő látvány és sztárparádé mellette közel sem mindennapi narratív felépítéssel, illetve filozófiai eszmefuttatásokkal próbálta meg lenyűgözni a nagyérdeműt múlt héten befejeződött első évadában... Inkább több, mint kevesebb sikerrel.

7. Vice Principals (HBO)

Az HBO sorozatai bár filmes látványvilágukról híresek - és ez az a védjegyük, mellyel még a Netflix-hez hasonló ellenlábasaik sem tudták teljesen felvenni a versenyt -, az idei legjobbjuk egy olyan széria, mely nélkülözi a gigantikus díszleteket és csatajeleneteket is. A Vice Principalst annak Danny McBride-nak és Jody Hillnek köszönhetjük, akik annak idején útjára indították az Eastbound & Down-t is. Készítői hozzáállásuk azóta sem változott, a felszínes alpáriság, a mély és kidolgozott emberi dráma és az abszurdabbnál abszurdabb helyzetek tökéletesen megférnek egymás mellett a harminc perces epizódokban. Az mindenképp megjegyzendő, hogy McBride még sosem volt ilyen jó, de a sorozat sztárja egyértelműen Walton Goggins, aki valósággal uralja a képernyőt, elég, ha csak annyit mondok, hogy:

"End of the line, slut!"

6. The People v. O.J. Simpson: American Crime Story (FX)

Azon szerencsés kevesek(?) közé sorolhatom magamat, akik a verdikten kívül, szinte semmit sem tudtak a címadó O.J. ügyről, így maximálisan invesztálhattam Scott Alexander, Larry Karaszewski és Ryan Murphy alkotásába. Számomra ugyan kissé döcögős volt a kezdés - ezért is váratott magára ilyen sokáig a dara annak ellenére, hogy még a premier idején láttam a pilotot -, de a türelmem maximálisan megtérült az évad egyharmadánál; fantasztikusan eljátszott, végig feszült, csodálatosan rendezett verziója ez a több mint húsz évvel ezelőtti médiacirkusznak. Bár a valós történelmi események könnyen korlátok közé szoríthatták volna a szériát, de az végig érdekfeszítő tudott maradni, és túlzás nélkül állíthatom, egy pillanatra sem ült le. Nem tudom, mit hoz a jövő az FX antológiájának, de az első évad vitán felül a tavalyi év legszórakoztatóbb drámasorozata volt.

5. The Path (Hulu)

A vallás, különösen annak intézményesített fajtája nem túl népszerű téma manapság a hollywood-i körökben - maga a hit sem, ami azt illeti. Ezért is volt merész próbálkozás Jessica Goldberg részéről, hogy ezt tette meg drámasorozata alapkövének, még ha egy szekta, pardon, mozgalom szemszögéből is vizsgáljuk meg az emberiség eme több ezer éves tradícióját - bár a bivalyerős színészgárdával valamennyire bebiztosította magát. Az évad felén túlesve persze rájöttünk, hogy valójában egy család története ez, annak fájdalmas széthullását követhettük végig 10 epizódon keresztül, csak hogy eljussunk az érdekfeszítő prológus végéig; ugyanis a kissé csalódást keltő, de a jövendőbeli eseményeknek elegánsan megágyazó finálé egyértelművé tette, hogy a Létra és Fény híveinek története még csak most kezdődik igazán.

Megjegyzés: a kilencedik rész pedig talán az év sorozatepizódja, letaglózóan nyers, ugyanakkor gyönyörű és katartikus.

4. Stranger Things (Netflix)

Stephen King Az c. regénye óta nem tudom pendítette-e meg valami olyan tökéletesen a nosztalgia húrjait a szívemben, mint a Duffer testvérek remekművének első évadja. Volt itt minden, ami szem szájnak ingere: tisztelgés a múlt scifi, fantasy és horror nagyjai előtt, csavaros, de nem túlkomplikált történet, fantasztikus hangulat és megvalósítás, illetve zseniálisan kidolgozott karakterek, akiket értő színészek és gyerekszínészek keltettek életre. A Netflix ezen kívül tanulni látszott legnagyobb hibájából, a felesleges 13 órás etap erőltetése helyett beérte egy 8 epizódot számláló első évaddal, így kaptunk egy 8 órás tömény gyönyörűséget, melynek szerencsére érkezik majd a folytatása is.

3. BoJack Horseman (Netflix)

2016-ban el kell fogadnunk, hogy az évtized egyik legjobb drámai (anti)főhőse egy animált, drog- és alkoholproblémákkal küzdő ló, aki egyben a kilencvenes évek egyik nagy sitcom-sztárja is. A második évad viszonylag optimista hangvételű lezárása után rövid ideg reménykedhettünk, hogy Raphael Bob-Waksberg őrült, ugyanakkor zseniális agymenése végre pozitív fordulatot vesz, azonban ezzel kapcsolatos reményeinket az évad utolsó 3-4 része teljesen összezúzta. Depresszió, halál és megbocsátás karikatúrisztikus ábrázolása BoJack története, ami mégis igazabban cseng, mint szinte bármi, amivel ma találkozhatunk a különböző médiumokban - csak itt éppen két sírógörcs között néha nevetni támad kedvünk.

2. Better Call Saul (AMC)

Ironikus módon Vince Gilligans Breaking Bad utáni projektje (mondjuk ki: annak spinoffja) bizonyította nekem végérvényesen, mennyire nem az én kenyerem volt Walter White mára már kultikussá vált felemelkedés és bukás története. A Better Call Saul szinte minden aspektusában győzedelmeskedik számomra az anyasorozattal szemben, karakterei (számomra) sokkal jobban definiáltak, a kisstílű stikliket pedig sokkal nagyobb örömmel nézem mint a mágnesekkel és robbanószerekkel való virtuózkodást. A nagyon erős érzelmi vonulatról pedig még nem is beszéltem, Jimmy minden esendősége ellenére olyan szimpátiát vált ki belőlem, mint kevés karakter a jelenlegi televíziós felhozatalban, ebben pedig vastagon benne van Odenkirk fantasztikus alakítása is. A Better Call Saul-ról összességében elmondható, hogy sikeresen elkerülte a hibát, melybe olyan sok sorozat beleesik manapság: egy drámának nem kell feltétlenül eposzinak lennie, hogy hónapokkal később is veled maradjon a megtekintése után, elég csupán az is, ha arról szól, amiről kell neki. Jelen esetben az emberről.

1. Horace and Pete (LouisCK.net)

A sorozat, ami a semmiből jött, aztán valahogy nagyobb hatást gyakorolt rám, mint bármi, amit idén olvastam, játszottam vagy láttam. Generációkon átívelő történet ez, a kevés helyszínnek és a megvalósításnak hála mégis végig bensőséges és intim maradt egészen a keserű végig. Szatíra, társadalomkritika, színházi mű, pszichológiai tanulmány, komédia... az összes címke ráaggatható Louis CK mesterművére, mely sajátságos terjesztési és megjelenési struktúrájának hála olyan kiszámíthatatlan volt, mint a bemutatni kívánt szereplők élete. Az pedig, hogy idén nyáron élőben is láthattam a sorozat készítőjét, nem csak életre szóló élménynek bizonyult, hanem egy keretet adott azon döntésemnek, miszerint az év legkülönlegesebb sorozata volt egyben a legjobb is.