Filmes téren való alulműveltségem miatt nagyon ritkán hozom fel magam az Oscar díjra jelölt/Oscarra esélyes alkotásokból, de idén kivételt teszek (bár most sem minden címmel). Ugyan rendhagyó módon, a gála utáni napokban/hetekben tekintettem meg a tavalyi év legjobbnak tartott mozgóképeit, de ez sem gátolt meg abban, hogy néhány mondatban megosszam gondolataimat 2016 hollywoodi nagyágyúiról.

Megjegyzés 1: mint mondtam, nem az összes Oscar-jelölt filmet tekintettem meg, időhiány miatt szimplán csak azoknak adtam esélyt, melyek cím/trailer/médiavisszhang alapján leginkább felkeltették az érdeklődésemet. Az ezt sérelmezőktől előre is elnézést kérek, könnyen lehet, hogy rosszul mértem fel a helyzetet a filmek előzetes megítélésekor - azaz hagytam, hogy győzzenek a prekoncepcióim

Megjegyzés 2: a színészi játékokat szándékosan nem emelem majd ki, magától értetődően az érzelmi skála minden pontját megjáratták velem a jobbnál jobb alakítások, főhajtással adózom mindegyik sztár/épp most felfedezett tehetség előtt.

5. Mindenki (Sing)

Mindössze annyit tudtam a filmről, hogy a legtöbb néző szerette és hogy főleg gyerekszínészek játszanak benne, ezért szinte teljesen ismeretlenül vágtam bele a "20 perces nagy kalandba". Az időkorlátok miatt nyilván ez az általam összerakott filmes mezőny "legsekélyesebb" darabja, de úgy érzem, a Deák Kristóf által írt és rendezett rövidfilm az egyszerű koncepció miatt megsínylette volna, ha egész estés alkotásként próbálkozik vele a stáb. Így kaptunk egy korrektül megírt, bizonyos jelenetek során meglepően jól rendezett általános iskolás mini-körképet két lányról, egy kórusról és egy karrierista tanárnőről. Rövid, velős, hatásos. Büszkék lehetünk rá, csak úgy, mint az érte kapott Oscar-díjra. Értékelésem: 7/10.

4. Holdfény (Moonlight) & Kaliforniai álom (La La Land)

Egyszerűen képtelen voltam erősorrendet kialakítani a két film között, döntésképtelenségemnek tudható be tehát ez a megosztott negyedik hely - és ennek semmi köze az idei Oscar-fiaskóhoz. Mindössze arról van szó, hogy a két alkotás megszámlálhatatlan különbségeik ellenére (véleményem szerint), nagyon is hasonló: külsőségeikben/alapkoncepciójukban ugyan nagyon is eltérőek, de okos és szinte észrevehetetlen módon mindkét film megvillant egy-egy apróságot a másik erényeiből - avagy drámába csomagolt vidámság, illetve megkönnyebbülés és mosolygós álarc mögé rejtett tragédia.

A Holdfény az identitáskeresés meséje, kőkemény felnövéstörténetbe ágyazva, mely mégis képes annyi emberséget, optimizmust és alapvető emberi jóságot csempészni mondandójába, hogy a levegőbe lógó végkifejlet ellenére kerek egészként tekinthessünk rá.

A Kaliforniai álom ezzel szemben a sztárrá válni akarás habkönnyű mesének álcázott kálváriája. Egyszerre mosolyfakasztó és valahol végtelenül fájdalmas, két ambiciózus ember létkérdésének (félig-meddig való) megválaszolása: szerelem vagy karrier?

Értékelésem (mindkét esetben): 8/10.

3. A préri urai (Hell or Highwater)

Mint azt megjegyeztem Twitteren, a film nézése közben érdekes érzés kapott el: olyan volt, mintha egy sokévados történet (Kurt Sutter módra) 100 percesre felpumpált sorozatfináléját nézném. A kínos expozícióktól mentes történetvezetés azt a hamis benyomást keltette, mintha a karakterekkel kapcsolatos, éppen csak megemlített lényegi információknak én is szemtanúja lettem volna az elmúlt hetekben/években. Amitől azonban igencsak maradandó élmény lett David Mackenzie neo-westernje, hogy ezen furcsasága ellenére, képes volt erős érzelmeket kiváltani belőlem. A bankrabló testvérek pokoljárásának egy-egy szakaszán úgy pumpált a szívem, mintha tényleg hosszú évek történet- és karakterépítése ért volna be a szemem előtt. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az itt felsorakoztatott mezőny simán legfaszább/lazább/tragikusabb zárójelenetét produkálta a film. Értékelésem: 8,5/10.

2. Érkezés (Arrival)

Ezt a filmet még premierje idején, több mint három hónappal ezelőtt láttam, így óhatatlanul kopott azóta az élmény, annyit azonban bátran ki merek jelenteni, hogy a sci-fi műfajt általában nem azok miatt az elemek miatt szeretem, amikért Denis Villeneuve alkotását a műfaj egyik megkerülhetetlen darabjának tartom. Konvenciókat nem ismerő, akciókat mellőző, mégis végig érdekfeszítő film, mely a "kommunikáció" témakörét feszegeti behatóan egy olyan világban (a miénkben), ahol rengeteg probléma elkerülhető lenne, ha több lenne az érdemi interakció az emberek között. Ez leírva talán száraznak/erőltetetten pátoszosnak hangzik, de az Arrival mindezek mellett az utóbbi évek egyik legszebb, narratív értelemben legkielégítőbb csavarjával lepi meg a nézőt. Az agyunk kiég, a szemünk könnyes lesz tőle. Értékelésem: 9/10.

1. A régi város (Machester by the Sea)

Néha hagyjuk, hogy odakozmáljon az ebéd, néha kinyitjuk egy mozgó autó ajtaját, és néha megbántjuk azokat, akiket legjobban szeretünk. Kellemetlen, mégis apró velejárói ezek az életünknek, de mégis vannak személyek, akiknél ezek a pillanatok sorsfordító eseményekhez vezetnek. Kenneth Lonergan többek között ezekre, és más, szinte megfoghatatlan momentumokra hegyezi ki valamivel több mint két órás, fekete humorral átitatott remekművét. A cselekmény veleje egy mondatban összefoglalható: Lee-nek vissza kell térnie szülővárosába bátyja halála után, hogy gondját viselje 16 éves unokaöccsének, Patricknek. Az egyszerűség azonban nem ment a minőség rovására; ez az utóbbi évek egyik legőszintébb meséje a gyászról, és a fájdalmas igazságról, miszerint néha nem számít, milyen szörnyűségeken megyünk keresztül, képtelenek vagyunk megváltozni; a stagnálás épp oly' annyira az emberiség sajátja, mint a változás. Értékelésem: 10/10.