Alternatív westernbe csomagolt drámának is nevezhetném a Fox jelenleg aktuális üdvöskéjét, mely folytatja a stúdió által azt a tavaly megkezdett tendenciát, miszerint káromkodásoktól és vértől mocskos "szuperhősfilmet" rak le a nagyérdemű elé. A tavalyi Deadpool minden külsősége ellenére azonban nem volt bevállalós: ha nem is feltűnően, de univerzumot épített, ha nem is kirívóan, de klasszikus eredettörténetet mesélt el, és ha a maga dildóval seggbekúrós módján is, de hagyományos love storyt prezentált nekünk. Persze imádtam Ryan Reynolds tavalyi jelmezes bohóckodását, de a film fontossága nem konkrétan minőségében mérhető, hanem abban, hogy valójában egy közvélemény kutatás volt. A Fox feltette a milli(árd)ó dolláros kérdést a nézőknek: érdekelnek titeket a felnőtteknek szóló képregényfilmek? A válasz egyértelmű volt, a Foxtól cserébe pedig nem csak remekbe szabott két órát, hanem egy, a címadó karakternek szóló, minden giccset mellőző szerelmeslevelet kaptunk.

Egy tökéletes hattyúdalt.

(Ráadásul mondom ezt úgy, hogy anno már az "X2" után lecsatlakoztam a franchise véráramáról.)

"Fuck, fuck, fuck!"

Nem akarok cizellált körmondatokkal szarozni, mert a kritikám tárgya nem ezt érdemli: ez a Marvel-kaland beléd harap, szétcincál, kiköp, szétbasz. Látvány és nyers mondanivaló talán még sosem olvadt össze ilyen egyedi harmóniában képregényfilm esetében. Mangold és csapata az első perctől fogva egy érzelmektől és különböző leszakadt végtagoktól terhes utazásra invitáltak minket, mely a töménytelen erőszak ellenére, valahogy mégis kellően melankolikusra, nosztalgikusra sikerült. Itt csak elvétve találkozhatunk easter eggekkel, semmilyen univerzum nem épül tovább a több ezer mérföldet felölelő road trip során (na jó, talán egy kicsit). A film persze rászolgált a szigorított korhatáros besorolásra, de a naturalizmus a humanizmussal vegyül, és az által válik teljessé, valamint minden igényesen elhelyezett elem a karakterfejlődést szolgálja, Logan életének egy-egy ikonikus pillanatának állít emléket.

Hugh Jackman értelemszerűen lubickol a szerepben, olyan, akár a rabláncait levetett fogoly, játékának hála szimpatizálunk karakterével, mikor Logan véren és kiontott beleken keresztül menetel a befejezés horizontján vibráló délibáb/megváltás felé; Dafne Keen helyenként vérfagyasztó, helyenként halál cuki, szintén fantasztikus, amit letesz az asztalra (megy is Millie Bobby Brown mellé a fiatalon felfedezett színésznők piadesztáljára); az igazi mozgatóerő számomra azonban mégis Patrick Stewart volt, aki tökéletesen tapintott rá arra a törékenységre és szerethetőségre, mely magát a karaktert és a letűnni látszó generációk archetípusát jellemzi - a "Logan" többször is megfogott emocionálisan, de mégsem szorította össze semmi annyira a szívemet, mint mikor Xavier azt részletezi, milyen is egy tökéletes nap a szerető család körében.

Azt is imádtam, hogy nem dőlnek le felhőkarcolók, nem csapódnak egymásba bolygók, "csupán" jobb sorsra(?) érdemes mutánsok hentelnek Amerika fenyveseiben és napszítta pusztáin. A film tehát feltörli az emberrel a padlót, ráadásul ha rövid időre is, de eltörli a határokat a pénzhajhász blockbusterek, és az igazi, emberi értékekkel bíró karakterdrámák között.

Mint azt láthatjátok, mégsem tudtam megállni, hogy ne komplikáljam túl a filmről alkotott véleményem megosztását, de ez nem változtat annak erényein; vérgőzös alkotás ez, mely az elképesztően feszes első kétharmad után ugyan széthullik kissé az utolsó felvonás idejére, de a legvégére visszatalál a helyes útra, és emlékezetes, giccsmentes búcsút kínál a franchise, és persze Logan/Farkas/Rozsomák karakterének, illetve annak szerelmeseinek. Hiánypótló a műfajon belül. Értékelésem: 8/10.