Brandon Sanderson három okból kifolyólag robbanhatott be a "fantasy-köztudatba": először is azért, mert a Tolkien örökségét mind a mai napig meglovagolni próbáló műfaj berkein belül üdítően hatott egy olyan friss arc, aki be mert mutatni új világokat és fajokat olvasóinak; a keményvonalas szerepjátékok szerelmesei is gyakran elolvadnak attól a részletességtől és kidolgozottságtól, mely az úriember mágiarendszerét jellemzi - itt tuti nem kapunk az arcunkba egy deus ex machinát/semmiből jövő különleges képességet, mikor szorult helyzetbe kerül a főszereplő; végezetül pedig azért, mert ritka, mikor egy író olyan ambiciózus vállalkozásra adja a fejét, mint Sanderson, aki egy, a Marveléhez hasonló kiterjedt ("Cosmere" névre hallgató) univerzumot alkotott, ahol az egyes világok és karakterek sorsa apránként összeforr majd - bár a Végtelen háborúhoz hasonló eposzi kulmináció még a kanyarban sincs.

A Scadriel bolygóján játszódó, Végső birodalom címet viselő első trilógiájának bizonyos aspektusait imádtam (az akciójelenetek, a mitológia és az érdekes lények terén már pályája elején is brillírozott a szerző), míg voltak szegmensek, ahol csúnyán alulteljesített (a karakterek kidolgozottsága és a dialógok minősége hagyott kívánnivalót maga után, illetve ütemezési problémák is akadtak a trilógia középső szakaszában). Éppen ezért nem feltétlen éreztem volna késztetést arra, hogy folytassam az életművet, de volt valami megnyerő a munkásságában, ami miatt képtelen voltam búcsút inteni neki: Sanderson jó emberekről ír, ami a grimdark korában frissítően hat. Hősei nem hibátlan jellemek, de mindig a jó ügyért harcolnak - a mormon-tanításokat az anyatejjel magába szívó úriember ugyanis (saját szavaival élve) hisz abban, hogy van valami elemi jóság minden ember szívében.

Így hát vettem egy nagy levegőt, és nekiugrottam a tervezett tízből jelenleg harmadik könyvnél tartó könyvsorozatába, a The Stormlight Archive-szériába, amit sokan - köztük ő maga is - a magnum opusaként tart számon. Sok olyan véleménnyel találkoztam, hogy Sanderson itt érett be igazán, mint író, és ez már az első száz oldal után nyilvánvalóvá vált: bár prózája még mindig nem (és valószínűleg soha nem is lesz) fogható Mark Lawrencéhez, vagy éppen Joe Abercrombie-éhez, de határozottan fejlődött első alkotásaihoz képest, illetve amivel igazán meggyőzött, az azok a rémisztően jól sikerült karakterrajzok. A Roshar bolygóján játszódó történet ugyanis nem csak izgalmai és mágiája miatt nőtt a szívemhez, hanem mert érdekel a szereplők sorsa.

Na, de miről is van itt szó egészen pontosan? Történetünk egy olyan tíz, nagyon különböző nép által lakott világban játszódik, melyet folyamatosan pusztító viharok sújtanak, és ezek formálják a bolygó teljes ökoszisztémáját: a növények nem vernek gyökeret, hogy menekülni tudjanak, mikor záporozni kezdenek a mennykövek, az állatok vastag páncélt növesztenek maguknak, hogy esélyük legyen a túlélésre, az emberek pedig úgy építkeznek, hogy a keletről nyugati irányba süvítő gyilkos szelek csak minél kisebb kárt tehessenek tulajdonukban.

Mégis, ha egy ilyen vihar elmaradna, azt mindenki csapásként élné meg, mivel gazdaság és maga a társadalom is nagyban támaszkodik ezekre a természeti kataklizmákra: Rosharon ugyanis különböző méretű drágakövek szolgának a fizetés, a világítás és az energiaellátás legfőbb eszközeiként, ezek a kövek pedig a viharok során töltődnek fel a "viharfénynek" nevezett szubsztanciával - ezt a szemfüles roshariak képesek hővé vagy szimplán erőforrássá alakítani, a (Szméagol szavaival élve) "drágaságok" pedig annál többet érnek, minél több viharfényt tartalmaznak. Az érdekes alapfelállásnak további löketet ad, hogy Rosharon mindennek lelke van, legyen szó materiális vagy teljes egészében absztrakt dolgokról - tűz, egy darab fa, boldogság, szégyenérzet, fertőződés, víz... és ezek a lelkek/szellemek emberi szemekkel is láthatóvá válnak, ami ugyan sokszor hasznosnak bizonyul, de legalább ugyanennyiszer kínos pillanatokhoz vezethet egy-egy illető számára.

Ez persze mind szép és jó, de milyen sztorit akar mindezzel Sanderson elmesélni? Tudni kell, hogy a Cosmere-univerzumot átszövő nagyobb narratíva egy entitás köré épül, ami még réges-régen 16 szilánkra szakadt, és ezek a szilánkok benépesítették, különböző mágiarendszerekkel és élőlényekkel "töltötték fel" a különböző bolygókat. A nagyobb, tíz köteten átívelő konfliktus tehát itt is ilyen szilánkok körül gyűrűzik természetesen, de az első, The Way of Kings névre hallgató könyv meglepően visszafogott, mondhatni személyes történetet mesél el: egy halott király miatt elkezdődő bosszúhadjáratot, ráadásul egy rabszolga, Kaladin szemszögéből. A háttérben persze már ott mozgolódnak a nagyobb volumenű események, melyek valahogy mind egy titokzatos rendhez kapcsolódnak, mely a világ pusztulását hívatott meggátolni, és akkor a képlethez még nyugodtan adjatok hozzá a viselőjét kvázi elpusztíthatatlanná tévő páncélokat, lelkeket felemésztő óriáspengéket és az előbb említett viharfény mágia helyetti használatát.

Hiába nagyon karaktercentrikus olvasmány ugyanis a The Stormlight Archive, Brandon barátunk itt sem hazudtolta meg önmagát és egy szinte értelmezhetetlenül komplex, ugyanakkor nagyon "látványos", szórakoztató és logikusan felépített mágiarendszerrel örvendeztette meg az arra vágyó olvasókat. Ezt az eszményi egyveleget pedig megbolondította a Végső Birodalomban is fenemód hangsúlyos morális és társadalmi kérdésekkel, melyek nem csak hangzatosak, de kellőképpen körbe is vannak járva (rabszolgaság, nem/faj alapján való hátrányos megkülönböztetés, csak hogy néhányat említsek), de ha még ez sem volna elég, letaglózó részletességgel mutatja be a depresszió és egyéb mentális zavarok személyre gyakorolt hatásait.

Szóval bőven találhat magának mindenki csemegézni valót.

Mint ahogy az eddigi dicshimnusz sorai valószínűleg rávilágítottak, minden fronton zseniálisnak tartom a The Stormligh Archive-szériát, így hát a múltkori Lawrence-interjú példáján felbuzdulva bepróbálkoztam Sandersonnál is, a vállalkozásomat pedig siker koronázta, így "beszélgetésünket" most veletek is megosztom - illetve reménykedem benne, hogy néhány "újonc" kedvét meghoztam ahhoz, hogy belevágjanak a roshari kalandozásokba.

Az alábbi interjú csak apróbb SPOILER-eket tartalmaz a könyvek cselekvényére vonatkozólag, szóval azok is bátran elolvashatják, akik még csak most ismerkednek a szerző munkásságával vagy a Cosmere-univerzum ezen szegletével.

 1. Több interjúban is szóvá tetted, hogy a The Stormlight Archive-ot tekinted a a fő művednek. Tekintve, hogy hány egyedi világot teremtettél meg ezidáig, adja magát a kérdés: mi teszi ezt a sorozatot annyira különlegessé? Miért ez a "kedvenced"?

S: Először is, egy olyan sorozatról beszélünk, aminek a befejezéséig még hosszú évtizedek vannak hátra. Másrészt, ez az a történet, aminek a kitalálásakor éreztem, hogy "ez a nagy hal". Mivel egy szerző életében csak néhány ekkora volumenű szériába vághat bele, tudtam, hogy óvatosan kell megválogatnom milyen történeteket mesélek el. Az, hogy végül miért erre esett a választásom, egy több dimenzió mentén vizsgálandó kérdés. Először is, biztos voltam benne, hogy a mágiarendszer és a karakterek vannak annyira egyediek, hogy elvigyenek a hátukon tíz könyvnyi cselekményt. Nagyon sok dolog kihozható a Kaladinhoz és a Jasnához hasonló figurákból, és hiába vagyok túl már három könyvön, még mindig csak a felszínt kapargatom. Összességében úgy éreztem, hogy a sztori fő komponensei megérdemlik, hogy ilyen sok oldal szóljon róluk. Talán a legjobb ötleteimet tartalmazza ez a széria, de egészen biztosan azokat, amik a legtöbb figyelmet érdemlik a részemről.

2. Kaladin a kedvenc fantasy-karakterem Tyrion Lannister óta (pedig nagyon különböző személyiségekről beszélünk). Kötődök hozzá, mert jó valaki olyanról olvasni, aki egyszerűen csak egy jó (de nem hibátlan) ember, ráadásul sohasem adja fel a harcot. Ettől függetlenül be kell látnom, hogy sokszor nem éppen kedvelhető (meglehetősen pesszimista világképpel rendelkezik). Mi volt a fő koncepciód a karakter megalkotásakor? Miért ő az első könyv fő nézőpont-karakterek? Miért gondoltad, hogy jó, ha az olvasó az ő oldalán vág bele ebbe az eposzi kalandba?

S: Kaladin megalkotása meglehetősen érdekes történet, mert mikor 2002-ben elkezdtem írni az első könyvet, még egy teljesen másmilyen karakter volt. Egy egyszerű családból származó ifjú volt, aki lovagi címet nyer magának. Az egész történetére olyan vonások voltak jellemzőek, amiket én magam olvastam más könyvekben, és ez volt az első rész kardinális gyengesége: Kaladinnak nem volt igazi mélysége. Ezen úgy javítottam, hogy "megviseltebbé" tettem. Már régóta szerettem volna mesélni egy olyan hősről, aki depresszióval küzd, de mégis összetettebb annál, hogy csak erre futtassam ki a személyiségét. Kaladin gyermekkora óta késztetést érez a harcra, és folyamatosan egyre szörnyűbb körülmények között találja magát, mindez pedig olyan plusz árnyalatokat adott neki, ami működőképessé tette az egész regényt. Ehhez a kulcs az volt, hogy az apja egy sebész, így a karakter számára a legfőbb konfliktus, hogy a gyógyításról tanult egész életében, de mégis rájön arra, hogy az emberek elpusztításában van igazi tehetsége. Az ő legnagyobb küzdelmei tehát internalizáltak, nem a csatatéren dőlnek el.

3. A The Stormlight Archive-szériában elég komoly mentális zavarokkal "átkoztad meg" a karaktereidet: például depresszióval, poszttraumás stressz szindrómával és disszociatív/többszörös személyiségzavarral. (Jövendőbeli) pszichológusként megdöbbentett, hogy néhol mennyire tűpontos "kórképekkel" találkozhattam, ezért kíváncsi vagyok, hogy utánanéztél-e ezeknek a dolgoknak vagy csak a történetre bíztad magad? Esetleg személyes tapasztalatokból is merítettél?

S: Ez egy érdekes kérdés, mivel én nem tekintek a mentális betegségekre úgy, mint a The Stormlight Archive egyik fő témájára, bár azt el kell ismernem, hogy hangsúlyos szerepük van, ezért maximálisan megértem a felvetést. Fogalmazzunk úgy, hogy a széria során arra törekszem, hogy viszonylag reálisan ábrázoljam a karakterek pszichés folyamatait, mivel így sokkal érdekesebbek, árnyaltabbak az interakcióik a mágiával és a környezetükkel. A való életben is találkozni rengeteg olyan személlyel, akik ezekkel a problémákkal küzdenek, tehát nem arról van szó, hogy ezek az emberek abnormálisak lennének, inkább arra szerettem volna rávilágítani, hogy mennyire széles mentális spektrummal rendelkezhet egy egyén, és ennek rengeteg szegmensét hanyagolja a szórakoztató irodalom.

Nem úgy álltam hozzá a dologhoz, hogy "milyen mentális rendellenességet adhatok ennek a karakternek?", hanem próbáltam egy színes és érdekes szereplőgárdát összeállítani, amelyek tagjai közül néhánynak ilyen problémákkal kell szembenéznie. Úgyis fogalmazhatunk, hogy a depresszió jóval kifejezettebb, ha a világ megmentése a cél, valamint az identitáskeresés is nagy fejtörést okozhat, ha szó szerint bárkivé át tud változni az ember. A téma tehát kényes és rendkívül összetett, ezért egy háromlépcsős rendszert használok, hogy minél pontosabb képet adhassak ezekről a jelenségekről: először is, kutatómunkát végzek (felvettem például egy ezzel foglalkozó egyetemi kurzust, ami nagyon sokat segített); másodszor, meghallgatok másokat, legyen szó olvasókról vagy valóban ilyesmivel küzdő egyénekről; harmadszor pedig nyitott vagyok a kritikákra, folyamatosan próbálom fejleszteni magam - és természetesen nem csak ezzel kapcsolatban.

4. Hiába tekintek magamra karakterorientált olvasóként (és írói ambíciókat dédelgető személyként), még engem is rendre lenyűgöz, mennyire kidolgozott mágiarendszerrel operálsz. Ugyanakkor az Oathbringer [a széria harmadik könyve] olvasása közben feltűnt, hogy a szereplők közül sokan szinte elpusztíthatatlanná váltak a képességeiknek hála, amit úgy próbálsz kompenzálni, hogy az ellenfeleik szinte már istenségek szintjén vannak. Figyelembe véve, hogy a főhősök képességei még mindig fejlődhetnek a jövőben, nem tartasz attól, hogy az akciójelenetek túl követhetetlenné, tét nélkülivé válnak az olvasók számára?

S: Ezen nem aggódom túlságosan, mivel szerintem is a karakterek adják a sztori sava-borsát, és az ő sztoriszálaikban még bőven maradt kakaó. Az akciójelenetek amúgy is elhanyagolható százalékát teszik ki a könyveknek, és a kérdés közben nem az kell, hogy legyen, hogy "vajon győzni fog-e Kaladin?", hanem hogy a győzelemért milyen árat kell fizetnie.

5. Nyilvánvalóan tisztában vagy vele, hogy végződik a történet, de annyit már mi, olvasók is tudunk, hogy az ötödik könyv után lesz egy nagyobb váltás a sztoriban [lecserélődik/mellékszereplővé fokozódik az eredeti szereplőgárda], így hát a következő kérdésem az lenne, hogy van-e olyan pont a szériában, ahova egyelőre nem tudod, hogy kéne eljutnod? A végcéllal tisztában vagy, de maga az út trükkös lehet, ezért érdekelne, hogy tartasz-e attól, hogy nehéz lesz feloldani jövőbeli konfliktusokat vagy történetszálakat?

S: Ezzel a jelenséggel az eddigi összes könyvemben meg kellett küzdenem, de a Stormlight-szériánál természetesen ez még hatványozottabb, mert itt egy eleinte aprónak tűnő döntés is fontossá válhat a későbbiekben. Jelenleg azon aggódom, hogy a negyedik és ötödik könyv túlságosan összemosódnak majd, mivel néhány fontosabb pillanatot át kellett mentenem az egyik könyvből a másikba, ezért fontosnak tartom a vázlatkészítést. Hiába vágok bele úgy egy történetbe, hogy azt hiszem, minden részletével tisztában vagyok, az írás közben gyorsan rájövök, mekkorát tévedtem. Ahogy azt egy nagyon bölcs ember mondta, egy jól megtervezett csata valójában csak addig tart, míg levegőbe nem emelkedik az első nyílvessző. Éppen ezért, egy írónak fontos ráébrednie arra, hogy a flexibilisnek lenni nagy előny, még akkor is, ha az adott személy hozzám hasonlóan preferálja a vázlatkészítést.

6. Az utolsó kérdésem inkább a Cosmere egészére vonatkozik: mint ahogy arról szót ejtettem már, rengeteg érdekes világot, karaktert és fajt teremtettél Rosharon és lakóin kívül is, ezért az érdekelne, hogy éled meg, mikor búcsút kell venned egy érdekes főhőstől, meg mondjuk egy izgalmas környezettől? Erre jó példa a Ködszerzet-sorozat Első Érája. Fájdalmas megélni ezeket a váltásokat? Hogy birkózol meg a gyásszal, mikor tovább kell lépned?

S: Egyrészt sokszor inkább megkönnyebbülést érzek, mikor egy sztori végére érek, hisz tudom, hogy sikerült megfelelően összefésülnöm az egyes szálakat. Másrészt persze ott van az általad említett gyász és szomorúság is, hisz az alkotó szívéhez nőnek a történet bizonyos részletei (számomra a legmegrázóbb ilyen jellegű élmény Az Idő Kereke sorozat volt, melyet az elhunyt Robert Jordan helyett fejeztem be). A gyásszal pedig úgy birkózom meg, hogy odafigyelek rá, hogy mindig maradjanak elmesélésre váró történeteim.