Számomra a leghihetetlenebb, hogy immár négy éve foglalkozom feliratok készítésével. Tizennégy éves korom óta junkie vagyok, így mindig is vallásos áhítattal tekintettem a fordítókra, hisz hála nekik, megfelelő nyelvtudás hiányában nem kellett hosszú hónapokat várnom, míg a magyar televíziók hazánkba hozták kedvenceimet. Az pedig, hogy mindezt ingyen csinálták/csinálják mind a mai napig a hobbifordítók, egészen elképesztett, ugyanis míg bele nem kóstoltam az angol szövegek magyar nyelvre való átültetésének "művészetébe", el sem tudtam képzelni, miért áldozná bárki is ilyesmire az értékes szabadidejét. Aztán vettem a bátorságom és öt évnyi passzív gyakorlást (értsd: nagy mennyiségű amerikai/angol sorozat megtekintését) követően, a feliratozás bonyolultságáról azonban mit sem sejtve, jegyzettömbbe pötyögve elkészítettem az Archer negyedik évados premierjének magyar feliratát, és ezzel minden megváltozott.

A most következő sorokat/rövid bejegyzést persze nem a fordítók szent tehénként való bemutatására szeretném használni, hanem szeretném azt az érdeklődő laikusokkal (vagy akár fordítótársaimmal) megosztani, mit is adott nekem ez a négy év, az elkárhozott szabadidő milyen formában térült meg végül. Gondolatmenetemet a tovább után folytatom.

Brandon Sanderson a modern kori fantasy egyik fenegyereke, akitől mostanáig mégsem olvastam semmit - ennek első sorban az az oka, hogy túlságosan magával ragadtak Lawrence, Abercrombie és Rothfuss szintén ebben a műfajban alkotott irományai. Az előző év végén azonban úgy döntöttem, hogy itt az ideje korrigálni eme hiányosságomat, és bár tisztában voltam vele, hogy Sanderson meglehetősen termékeny író (sokan az anti-G.R.R. Martinként tartják számon), illetve történetei összefüggenek (egy hatalmas univerzumban játszódnak, ennek ellenére önmaguk lábán is megállnak), mégis az első trilógiáját választottam kezdésül stand alone kötetei helyett.

Ennek oka mindössze annyi, hogy egyszerűen érdekelt, karrierje kezdetén Sanderson mennyire értett a világ és karakterek megteremtéséhez, illetve az érdeklődés három könyvön való fenntartásához. A válasz nyilván valamennyire kódolva van annak puszta tényében, hogy vettem a fáradságot egy, az egész trilógiát felölelő kritika megírásához, de azért ennek ellenére jóval árnyaltabb a kép a Scadrial fiktív világában játszódó történet kapcsán. Minimális spoilerekkel és eseményleírásokkal tűzdelt véleményem a kép alatt/a tovább mögött olvasható.

A fantasy műfaj vitathatatlanul még ma is J. R. R. Tolkien keze nyomát viseli magán. Az más kérdés, hogy őt tekintjük-e a zsáner atyjának - én személy szerint igen, de a téma komplexitásából kifolyólag, erről megoszlanak a vélemények. Az ő rabláncait lerázva, A tűz és jég dala által kikövezett úton rengeteg ifjú szerző indult meg, egyre sötétebb témákat boncolgatva, egyre élőbbnek tetsző, reálisabb karakterekkel, sokszor még az inkább horror műfajba illő jelenetek ábrázolásától sem megriadva. Ezen jelenség hatásai is vitathatóak, én személy szerint örülök, hogy nem a "középföldi archetípusok" sokadik feldolgozását adják ki újra és újra, több mint hatvan évvel az első Gyűrűk Ura kötet megjelenése után.

Mindettől függetlenül, kétségtelen, hogy ebbe az irányzatba is bele lehet fásulni (akárcsak a XXI. század legnagyobb részét felölelő, sorozatokra jellemző, antihős dömpinghullámba is): a sötétség és a vér persze megmozgat bennünk valami nagyon ősit, ebből kifolyólag imádjuk, de a fikció talán elsődleges funkciója az, hogy kizökkentsen a hétköznapokból, jobb helyre vigyen a valóságánál. Ez pedig a grimdark műfajból egyértelműen hiányzik.

A 2016-os Budapesti Képregénybörzén járva, már fél óra után kétségbeestem, ugyanis csak olyan címekkel találkoztam, melyek vagy a számomra már lassan unalmassá váló szuperhősvonulatot gazdagították, vagy pedig egy többkötetes képregény széria teljesen random kiragadott darabjai voltak... aztán szembejött velem a Bone, a maga 1300 oldalával és figyelemfelkeltő borítójával. Szerelem volt első látásra.

A fenti idézet Andrzej Sapkowski 1992-ben megjelent A végzet kardja című novelláskötetéből származik (ti Szathmáry-Kellermann Viktória fordítását olvashattátok). Egy megfáradt Geralt köszön vissza a lapokról, ennyi alapján akár azt is feltételezhetnénk, hogy a vaják történetének végéhez értünk, a fehér hajú harcos nem menekül tovább, hanem szembenéz a sors elkerülhetetlenségével. A helyzet azonban más: Geralt előtt ezen a ponton még hosszú út állt, öt könyvön és három játékon keresztül kellett irtania fiktív, szláv mitológiai gyökerekkel rendelkező fantasy világ szörnyetegeit, míg ez év májusában végleg letehette kardját. Amit azonban kézzelfoghatóan nyilvánvalóvá tesz a Halál és a vaják fent olvasható diskurzusa, hogy a Witcher saga által egy közel sem mindennapi fantasyval gazdagodtunk. A történet folyamatosan olyan súlyos és a mai napig aktuális témákat feszegetett, mint a rasszizmus, kirekesztettség vagy éppen a nők társadalmi helyzete - ezen elemeket pedig sikerült erőlködésmentesen prezentálni, saját univerzumának szabályait maximálisan kihasználva, természetes módon az olvasók/játékosok elé tárni.

A történet komplexitásból adódóan a CD Red Project nem kis fába vágta a fejszéjét, mikor 2007-ben lefektették a történelem egyik legambiciózusabb és leggrandiózusabb fanfictionjének alapjait az első Witcher játék elkészítésével - melyre egyébként Sapkowski irományainak folytatásaként tekinthetünk, még ha ő nem is tartja azt (sem a rákövetkező két gammát) a "Witcher canon" részének. A viszonylag ismeretlen és apró fejlesztő cég, az azt sújtó (anyagi)korlátozások, illetve az alkotói ellenszenv miatt felmerül a kérdés, hogy az írás tárgyát képező The Witcher 3 képes volt-e méltó zárásává válni Geralt majd' három évtizedes történetének. Nos, a válasz a tovább gombra kattintva/a kép alatt kiderül.

Jó, előre megsúgom: IGEN!

Érdekes éven vagyunk túl, olyanon, melyre a különböző tragédiák és halálesetek miatt valószínűleg sokan és sokáig fogunk emlékezni az elkövetkezendőekben, a szórakoztatóipar világában (Inside the Box!) azonban szerencsére nem volt ilyen siralmas a helyzet: bár egyre több filmes univerzum épül (a Star Wars és a MCU mellett J.K. Rowling világába is ismét betehették lábukat az érdeklődő muglik... azaz magnixek), de akadtak olyan gyöngyszemek is, mint az Arrival és a The Nice Guys, melyek ellensúlyozták valamelyest Hollywood megalomániáját, és jóval emberibb témákat feszegettek, illetve mertek kockázatot vállalni.

Sorozatos téren más volt a helyzet (bár a szuperhős mánia megfertőzte kisképernyőt is), az elmúlt évek tendenciája folytatódott, és az érett, jól átgondolt alkotások legnagyobb részt ismét a televíziókon (illetve számítógép monitoron) keresztül érkeztek otthonunkba. Ez azért is nagy szó, mert idén olyan közönség és kritikus kedvencek szüneteltek, mint a The Leftovers, a Fargo vagy a Rick and Morty.

Nekem az elmúlt évekkel ellentétben, a PeakTV korszak kellős közepén, minden eddiginél kevesebb sorozatot sikerült megtekintenem, többek között ezzel (is) magyarázható, hogy a listámból kimaradnak olyan nagyágyúk, mint a The Night Of és az Orange is the New Black negyedik évadja. De akkor miket néztem? Mik voltak azok a sorozatok, melyeket méltónak találtam (jogosan vagy jogtalanul) a figyelmemre? A kattintás után/kép alatt olvashatjátok a listámat!

Ismerve az HBO - meg úgy en bloc a kábeltévék - sorozatainak modelljét, az évad nagy durranását az utolsó előtti epizódban fogják prezentálni, nem várnak a fináléig, ezért is próbáltam a bejegyzést még erre a hétre időzíteni, ugyanis nem tudhatjuk, mi derül ki a hétfő hajnalban érkező új részben. Ugyanis, ha egy dolog elmondható a Westworld-ről, akkor az az, hogy az első résztől kezdve játszik/rájátszik a nézői elvárásokra, segítségünkkel egy olyan komplex, rejtélyekkel és kérdésekkel teli világot teremtettek meg mindössze egy tízrészes évad alatt a készítők, amely a Twin Peaks, Lost vagy Game of Thrones-szerű klasszikusoknak is a becsületére vált volna.

A pilot óta mennek a teóriázgatások, bizonyos rajongók vallásos áhítattal hasogatják a szőrszálakat, ássák bele magukat Jonathan Nolan víziójának részleteibe. Felmerült bennem, a kérdés, hogy ez miért van így, hisz nem egy ismerősöm pusztán azért nézi a sorozatot, hogy heti egy óra minőségi szórakozásban legyen részük, nekik eszük ágában sincs azon morfondírozni, vajon hány idősíkkal zsonglőrködik a sorozat vagy a szereplőgárda hány százaléka android valójában. A kép alatt spoilerek és teóriák társaságában tárgyalom ki azt, miért is ilyen a Westworld felépítése, miért reagálunk rá úgy, ahogy, illetve elárulom, jó vagy rossz iránynak tartom-e azt, hogy egyre több sorozat játszik azzal a bizonyos Mystery Box-szal.

Az év elején kitűzött ambiciózus tervem már március végén dugába dőlt, egyszerűen nem tudtam időt/energiát szakítani az évad maradékának (az én mércémmel mért) beható elemzésére. Ezen az új blog keretein belül - legkésőbb a jövő év folyamán - változtatni szeretnék, ezért egy "gigaposzt" keretein belül összesítettem eddigi gondolataimat a zsarudrámák etalonjának eddigi epizódjairól. Reményeim szerint ez jó előrejelzése a jövőben megírandó kritikáimnak és az egyéni OCD-met is kielégítem azzal, hogy a sorozatról alkotott összes értekezésem egy helyen lesz.

Az írás csak az egyes részek kritikáinak végén található, „Random razzia” rovatokban fog SPOILER-eket tartalmazni, azoknak is csak utolsó bekezdéseiben, külön kiemelve azokat, úgyhogy azok is nyugodtan olvashatnak, akik a kritikáimmal párhuzamosan veszik fel a történet fonalát. Az esetleges kommentekben ugyanezt az odafigyelést kérném az olvasóktól, jelöljétek az elkövetkező epizódokra/évadokra vonatkozó utalásokat, legyetek tekintettel az újoncokra is.

Nem feltétlenül vagyok az in medias res kezdések híve, most mégis ehhez a megoldáshoz folyamodom: a blogomon jártok (Sterling Archer szavaival élve: DUH!), melyet fő érdeklődési körömnek, a popkultúrának tervezek szentelni, és természetesen mindannak, ami ebbe a kategóriába belefér.